Mi folyik a maszk mögött

Pont-pont, maszkocska, készen van a fiúcska...

Manapság már természetes látvány, hogy csupán a szemük látszik ki az embereknek, hiszen – a járványügyi szabályozás értelmében – már köztereken is kötelező a maszk viselése. És tudom, tudom kedves Coelho, hogy a szem a lélek tükre, de én szeretem látni az emberek mosolyát is. A mosolyokat, amelyekkel olyan rég találkozhattam. Érdekel, hogy mi történik embertársaimmal, kíváncsi vagyok a hangulatokra. Jellemezze azt akár egy szorosan összehúzott, bosszús „Erdély nem Románia” ajak vagy egy „most kaptam fizetést”-től csillogó vigyor. Az mit sem változott, hogy az emberek csak úgy elviharzanak egymás mellett az utcán. Most sem figyelnek
eléggé azokra, akik mellett elhaladnak. Eddig az volt a legjobb kifogás, hogy mindenki megy a saját dolgára, ami persze mindig épp akkor a legfontosabb és a legtöbb figyelmet igénylő bevetés. Mára már a koronavírus a legjobb okunk. Kikerüljük az embereket, nem segítünk a másiknak, nem állunk meg valakivel beszélgetni, nem adunk néhány lejt a szegényeknek, nehogy érintkezni kéne valakivel. Még csak nem is mosolygunk, hiszen minek azt? Úgysem látszik... Mindenki elvan a maga dolgával, miközben a legnagyobb szeparatizálódás folyamatát éljük. Igyekszünk minimalizálni a testi kontaktust. Elmaradnak kézfogások, puszik, ölelések. De néha még üdvözlések is, mert jól elvagyunk egymagunkban is. De emberek! A testi jólét mellett a lelki jólétről sem kéne megfeledkezni! Mi maradtunk, csupán a körülmények változtak. Igenis fel kell hívni a nagymamát, végig kell
hallgatni az uborkaszezon alatt egetrengetőn megemelkedett árakat, a barátok „nyavalygását”, hogy jaj, ismét otthonról kell tanulni, miközben már a 3. zoomos órán szemükre kerül az álom, de még édesapa problémáira is türelemmel kell figyelni, főleg akkor, ha az elromlott autóról folyik a beszéd. Egyszerűen csak figyelni kell a környezetünkben levőkre és nem megfeledkezni arról, hogy minden apró gesztus számít. „A pandémia tökéletes melegágyat nyújtott a virtuális térbe ragadáshoz. Hiszen mit is kezdhetnénk azzal a rengeteg szabadidővel? Az internet különböző bugyrait felfedezve egyre mélyebbre és mélyebbre áshatjuk magunkat a posztreális világba. Természetesen ezt a tevékenységet fordíthatjuk mind előnyünkre, mind hátrányunkra. Beszélgethetünk barátainkkal, önfejlesztő filmeket nézhetünk, cikkeket olvashatunk. A legfontosabb, hogy egyensúlyt teremtsünk a virtuális, illetve a valós világ peremén, amellyel nemcsak saját magunkat mentjük meg az elvesztődéstől a legújabb koronavilágban, de a körülöttünk lévő embertársainknak is példát mutathatunk.

„Még csak nem is mosolygunk, hiszen minek azt? Úgysem látszik...”

Kapcsolódó cikkek

Van, akinek az első cikk jelentette az áttörést, másnak az első interjú vagy az első vágott videó. Volt, aki a Campus miatt vette meg első profi kameráját. Mindannyiunk történetében közös a felismerés: minden lehetőséget ki kell próbálni, akkor is, ha az elsőre ijesztő. Egy év alatt nemcsak szakmailag fejlődtünk, hanem csapatjátékosként, barátként, alkotótársként is. Ötleteltünk, néha vitatkoztunk, nevettünk, hajnalig szerkesztettünk, posztoltunk, vagy videót vágtunk. Mindeközben valami sokkal nagyobb épült: olyan közösség, amely hisz abban, hogy nincs lehetetlen. Ha most gondolkozol, hogy belevágj-e, gondolj arra, hogy mi egy év alatt teljesen új alapokra helyeztük a diáklapot. „A Campus történelmet írt” – mondta Botházi Mária a Médianapokról szóló videónkban. És ez még csak a kezdet. Most azonban nyári szünetre vonulunk, de nem tűnünk el teljesen, figyeljétek majd a közösségimédia-felületeinket! Mielőtt elmennénk, elmondjuk, mivel maradtunk.
Elmélkedős
Elmélkedős