Nosztalgiázásból szerintem elméletben már hússzor lediplomáztam, sőt, szinte taníthatnám, olyan szintekre fejlesztettem. Valamilyen szinten hobbi, másrészt szándékos önmarcangolás. A keserédesség cukormázban, néha könnyekkel leöblítve. Van, hogy meglátok valamit és olyan kacskaringós utat járok be fejben, hogy a gondolataimat vagy nagyon fáradtnak, vagy nagyon izmos lábúnak képzelem el.
Érdekesen telik az idő. Ki attachment issues-zal magyarázza, más hiperérzékenységnek mondja, mindegy is, a szelfdiagnózis sose volt a kedvencem. De valahogy ez most ilyen elmélkedős. Az írással csak egy baj van, gondolatban futnék, szaladnék, de ez időben határt szab, nem mozognak olyan gyorsan a kezeim, mint ahogyan fejben én ugrándozok a múlt–jelen–jövő kedves kis hármasa között. Most például ebben a szent pillanatban megállt az ész, mert annyi mindent akarok mondani s olyan lassan akar megfogalmazódni. Na nem baj. Ez most ilyen.
2006 szeptemberében kezdtem az óvodát. Három hónap múlva 2026, ami azt jelenti, hogy szépen lassan húsz éve tanulok arról, hogy mi ez a kavalkád, amiben élünk. Hogy miért ez a cikk témája? Hát, kedves kis olvasó, az a helyzet, hogy ma volt az utolsó évnyitóm. S ezt muszáj múltidőben írjam, mert megint elkéstem a Campus cikkemmel, s Rékának hétfő reggel küldöm el, annak reményében, hogy nem megy semminek a kárára az, hogy inkább a szüleimmel válogattam a színes tököket ahelyett, hogy munkán járjon az eszem. De most még vasárnap van nekem. Most még görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy holnap reggel felkelek, itt, Vincen, anyáéknál és ők visznek el egyetemre az utolsó évnyitómra. Anya ugyanúgy megpuszilta a homlokom lefekvés előtt, mint mikor kicsi voltam, s azt mondta, csomagol nekem uzsonnát. Apa azt mondta, amilyen ügyes vagyok és elhivatott, nekem innen csak épülni fog felfele minden. Valahogy ők is tudták, hogy ez ilyen kis kapaszkodó. Mint a batyu ballagáskor. Na ezek a dolgok olyanok, amik az aktuális elképzelt batyumban vannak.
Amikor elköltöztünk Kolozsvárról, az új iskolában az évnyitóra úgy mentem, ahogy a legszebbnek éreztem magam. Anya egy héttel előtte befonta sok pici tincsbe a hajam, hogy göndör legyen majd. Felhúztam a zöld harisnyám, olyan nem volt senkinek. Lila szandálom volt, fekete szoknyám és fehér ingem. Szépnek láttam magam. Akkor is anyáékkal mentem az évnyitóra. Most nem lesz rajtam zöld harisnya s lila szandál sem, szinte időm se volt azon gondolkodni, mit vegyek fel, valószínűleg valami komor, monokróm lesz, de ugyanúgy a kocsi jobb hátsó ülésén fogok ücsörögni, anya mögött. Ez is bekerül az utolsó batyumba.
Kicsit visszaugrok az időben, még másodikos voltam, amikor otthon összekevertem a román meg magyar házi feladatait. Egyiknél a harmincnyolcas oldal első három feladata kellett, másiknál a harminchatos oldal utolsó négy feladata. Most sem tudom, hogy volt a jó, melyikhez mi tartozott, de soha nem felejtem el, hogy, amikor megtudtam, ezért két feketepont jár és háromra elégtelen dukál, se szó, se beszéd, kifutottam az iskolából és torkom szakadtából üvöltöttem anya után a félelemtől megszédülve, könnytől homályos tekintettel szétnézve, keresve őt, mert csak róla hittem, hogy meg tudja oldani, meg tud nyugtatni. Mert ő így szeret: mindig mindennel kapcsolatban tudja, mit kell csinálni, vagy ha nem is, de meghallgat. Mert ő anya. Ezt is elrakom a batyumba.
Kicsit még annál is régebbre elkanyarodok, s biztos ti is voltatok úgy vele, hogy ha gyerek vagy, apával faházikót kell építeni, mert márpedig a Minimaxon azt mutatja a sok mese hogy úgy illik. Heh, képzeljétek, én olyan menő gyerek voltam, hogy mi tényleg építettünk faházat. A fásszín mellé, úgy, ahogy elképzeltem. Még ablaka is volt. Ott sütöttem a sársütiket és főztem a bogyólevest. Még széfem is volt dióleveles bankókkal teletömve. S azokat sem akárhonnan szedtem, hanem a diófáról, amire gyakorta felmásztam, s amire szintén épített apa egy kis ülőkét raklapokból. Mindent össze-vissza fabrikált, fúrt, faragott s megalkotta nekem, amit elképzeltem. Mert ő így szeret: megkalapálja az álmaimat, megerősíti azokat s amikor megszidom, hogy viselkedjen szebben, elhalkul és azt mondja, mindig maradjak ilyen, sose ismerjek lehetetlent. Mert ő apa. S ezt is elrakom a batyumba.
Mindenféle eszembe jut még, aminek helyet kéne szorítsak ebben a batyuban. Egy ikonikus bordó apáczais pólót, a bks-s ünnepi egyennyakkendőmet, a kis cetlit, amin a vizsgatanításom tárgyát írta, az ELTE-s poharamat, az óvodás ballagó versem, ami még mindig ott van az emlékdobozomban, nagyapám egyik festményét, ami halála után nekem maradt, a nyolcadikos ballagásomra nagyanyámtól kapott kis kártyát, ami az utolsó kézzel írt üzenetem volt tőle, két olyan macskusz mancslenyomatát, akik szintén a nagyszüleimmel éldegélnek már valahol máshol, a plüssmackóm, amit mindenhova cipeltem magammal, aztán mikor azt mondták rá, fiús, anyától lopott sminkkel kikentem s azóta se vittem magammal sehova; a Noémitól kapott tesós kuponfüzetet, amit nem mertem soha elhasználni, a 484-es dal a református énekeskönyvből s még annyi minden, hogy fel se tudom sorolni s emlékezni se bírok mindenre. Így is kezd nagyon nehéz lenni ez a batyu.
,,Mindig véled sóhajom,
Tiszta lelkem, bús dalom,
Szemem kékjét könnyel áztatom’’ – 12.-ben ennél a sornál a szerenádon mindig egy kicsit nagyobbat dobbant a szívem, s kicsit jobban összeszorult a torkom. S ez mindenképp ott fog ott lógni a batyun, mert még mindig aktuális. Én így könnyáztatva örvendek, bánkódok. Valamikor azt mondták, karakterhű. Na, de nem is baj. A lényeg, hogy megint végzős lettem, még egyszer utoljára, s ha valaki ismer, tudja, nem tudok elbúcsúzni semmitől, nem szeretem az utolsót, az elengedést, elmúlást, véget. Úgyhogy kapunyitási pánik on, sírni nem lesz időm ebben az évben szerintem, de holnap, még egyszer utoljára úgy teszek, mintha gyerek volnék és miközben anya meg apa visznek az évnyitóra, ott üldögélek majd a jobb hátsó ülésen és elképzelem, ahogy az elmúlt lassan húsz évben óvodán, iskolán, alapképzésen át, valahogy mindig minden sikerült, úgyhogy ezentúl is fog s ha valami nem is, a válasz, segítség ott lesz az elképzelt batyumban a vállamon.
