KOVÁCS MEDÁRD
KOVÁCS DOLORES VIVIEN
Nemrég Kolozsváron járt Zacher Gábor toxikológus, mentőorvos, címzetes egyetemi docens. Előadása után a Campus szerkesztősége is találkozott vele, és arról beszélgettünk, mennyire tekinthető normálisnak a fiatalok alkoholfogyasztása. Íme a beszélgetés Zacher Gábor egyetemista éveitől az alkoholizmus első jelein át egészen Bongorig.
– Ön a nyolcvanas években volt egyetemista. Változott valami azóta?
– Magatartásilag körülbelül semmi, az alkohol szempontjából annál inkább. Ha anno elvittem a buliba egy üveg Egri Bikavért vagy barna címkés barackpálinkát, akkor azt mondták: „Ez igen!” Ha ma te beállítanál egy üveg Egri Bikavérrel vagy valamilyen egyszerűbb itallal, lefikáznának, nem? Nálunk, Magyarországon legalábbis ez a helyzet. Valahol érthetők ezek a magas elvárások, hiszen az italok választéka és minősége jelentősen javult.
Ma a lehetőségek végtelen tárházát éljük. Időközben megjelentek, illetve normalizálódtak olyan újdonságok, amelyeket mi annak idején mondhatni csak hírből ismertünk. Könnyen elérhetővé váltak különböző szerek, amelyekkel, ha szerettünk volna élni a nyolcvanas évek elején, azt sem tudtuk volna, merre induljunk.
– Az egyetemistáktól nem idegen, hogy heti több alkalommal is eljárnak a kocsmába. Mennyire jelenthet problémát ennek a jelenségnek a normalizálása?
– A durva lerészegedés után általában a másnaposság következik. Másnaposan nem tud bemenni az egyetemre, tanulni sem tud, ami azt jelenti, hogy emiatt a hét jelentős része elúszik. Természetes dolog, hogy órák után elmennek együtt meginni egy-két sört, ezzel abszolút semmi gond nincs – miért is ne tennék? Azt gondolom, hogy ez a keretsértéses magatartásforma, amely a felsőoktatási intézmények hallgatóinak életében megjelenik, nagyon nagy százalékban meg fog változni a tanulmányaik befejeztével. Teljesen más világba csöppennek: elhelyezkednek egy munkahelyen, ahol sokkal inkább keretek közé lesznek szorítva. Egyetemistaként elég laza az élet, nem? Jön-megy, él-virul, aztán következik a vizsgaidőszak, vele a pánik, de végül úgyis sikerül minden vizsga, és jöhet az ünneplés. Megmondom őszintén, ebben nem látok semmi drámait.
Nem mehetünk el amellett, hogy jó néhányan belevesznek ebbe az életvitelbe, és később mondjuk alkoholbetegek lesznek. Ilyen van, volt, és természetesen lesz is. Megmondom őszintén, pontosan ugyanilyenek voltunk annak idején mi is. Ugyanilyen keretsértő, kíváncsi és merész fiatalok voltunk, akik minden baromságban benne voltak. Nem akarok példákat mondani arra, hogy mi annak idején miket csináltunk egyetemistaként, mert nem biztos, hogy megbírná a nyomdafesték. A világ sokat változott, de azt gondolom, hogy mi alapvetően nem.
– Mikor beszélhetünk alkoholfüggőségről? Hol húzódik a határ a „csak egy sör” és az induló alkoholizmus között?
– Ott, amikor már reggel hiányzik. És ott, amikor már a napi rendszeresség is beköszöntött. Ha valaki egy héten háromszor lemegy a kocsmába, és tegyük fel, két sör helyett négyet fogyaszt el, nyilván kicsit lazább, spiccesebb hangulatba kerül, az még nem jelent alkoholbetegséget. Amikor ez már napi rendszerességgel történik, és teljesen természetessé válik hazafelé menet bemenni a boltba egy „szisszentősért” – amit talán már a boltból kijövet rögtön meg is iszik –, az már probléma.
Az pedig abszolút jele az alkoholbetegségnek, ha a nap azzal a bizonyos kis reszketéssel, enyhe izzadással kezdődik, amit az illető próbál valamivel enyhíteni. Férfiaknál nagyjából tíz év rendszeres alkoholfogyasztás kell ahhoz, hogy alkoholizmusról beszéljünk, nőknél viszont csak öt-hat év.
– Tehát egyetemisták esetében előfordulhat, hogy tanulmányaik befejezése körül egyeseket már érint az alkoholizmus problémája?
– Alapvetően igen. Az alkoholfogyasztás a klasszikus középiskolai közegben sem ritka, sőt. Ezt nem úgy mondom, mintha ez a mi időnkben teljesen ismeretlen jelenség lett volna, de talán ma ezekben a körökben gyakoribb és intenzívebb. Ugyanakkor érdekes, hogy egyre több tudatos fiatallal lehet találkozni. Vegyük csak példának, hányan vannak, akik vegetáriánus vagy vegán életmódot folytatnak. Egyre többen – legalábbis ezt látom például a lányom baráti körében is. Ezek a fiatalok ugyanúgy el fognak menni a buliba, és alkoholt is fogyasztanak majd, viszont valószínűleg egyfajta tudatossággal. Pálinka helyett megisznak két-három gyengébb italt, például négy-öt százalékos sörkoktélt vagy hasonlót, amitől picit lazábbak és pirospozsgásak lesznek, de nem jutnak el a kontrollvesztett állapotig. Ez elég erős alap lehet.
– Melyek a legelső jelek, amelyek miatt jogosan gyanakodhatunk a kontrollvesztésre egy barátunk vagy ismerősünk esetében? Mikor kell közbelépni?
– Amikor már reggel vagy korainak nevezhető órákban úgy találkozom az illetővel, hogy érzem rajta az alkoholszagot. Nem az esti piálásból visszamaradt savanyú, ecetes szagról beszélek, hanem a friss, nem sokkal korábban elfogyasztott ital szagáról.
Amikor a reggel nem indulhat kupica nélkül, ott már baj van.
Végtelenségig nem ihatsz. Előbb-utóbb csak abba kell hagyni az este elkezdődött dorbézolást, nem?
Ilyen esetekben a megvonás, amelyet enyhe izzadás, reszketés és zavartság kísér, nagyon súlyos állapotba is torkollhat.
– És nem a kontrollvesztés egyik legalapvetőbb jele, amikor közös piálás alkalmával már nem elég a spicces hangulat, hanem a kőkemény állapot és a mértéktelenség a cél?
– Az nem feltétlenül az alkoholbetegségre utaló tünet. Alapvetően a különböző kémiai függőségeknél van egyfajta tolerancia, vagyis hozzászokás. Teljesen más példát mondanék: a gyakorlott heroinista olyan mennyiségű szert ad be magának napi rendszerességgel, amelyet, ha hatan testvériesen megosztanánk egymás között, hárman biztosan belehalnának. A toleranciával mindenképpen számolni kell, de ez mindenben így van: a gyakorlat teszi a mestert.
– Az előadáson szóba került Bongor nemrég megjelent, Extázis: Uncut című filmje, amelyben néhány perc erejéig ön is feltűnik. Miért tartotta fontosnak elvállalni ezt a szerepet?
– Olyan történetről van szó, amelyben ennek a fiatalembernek nagyon-nagyon furcsa kapcsolata van az édesapjával, és eddigi életútját borzasztóan jól lekövethető, fokozatosan felépülő alkoholizmus kíséri végig.
Ő világéletében alkoholista marad, legfeljebb absztinens időszakokat él meg. A függőség olyan dolog, hogy valaki egyszer válik azzá, utána pedig akár harmincöt évig is absztinens maradhat. Hogy milyen küzdelmen kellett neki valójában végigmennie? Bongor ismertebb ember a fiatalabb, mondjuk a 16–30 éves korosztály körében. Az előadásomon résztvevők, amikor megemlítettem a nevét, csak néztek, hogy ki az. Egyáltalán nem kell ezen csodálkozni: ez nem az ő világuk, nem az ő problémáikról énekel, hanem éppen arról a korosztályról és ahhoz a korosztályhoz szól, amely rezonálni tud ezekkel a helyzetekkel, problémákkal.
Pontosan erről szól az Anonim Alkoholisták csoportja is: „X vagyok, alkoholista. Három éve nem iszom, öt éve tiszta vagyok.” Mi a tömeges konklúzió? „Ha ő meg tudja csinálni, akkor én is meg tudom csinálni.”
Ezek a példák nagyon sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az illető lássa: van visszaút. Nem fog meggyógyulni, örök életében absztinens marad, de van visszaút. Tulajdonképpen ezért vállaltam a szereplést, mert azt gondolom, hogy az ilyen jellegű mankók, kapaszkodók nagyon fontosak és hatásosak.
