Csodás, holdvilágos alkonyon köszönthetjük önöket, kedves olvasók, a hőmérő mínusz 10-et mutat, madár nem csiripel, napsugár nem melegít, Kolozsvár utcáin pedig tátongó üresség jelzi a nép bosszúságát... Csak néhány dagadt taxi burrogása töri meg a vészjósló csöndet. Azt a csöndet, amellyel igen gyakran találkozhatunk a művészet színpadán: a vihar előtti csöndet, s ha úgy tetszik, balladai homályt. Olyan homály ez, amely ürességénél és jelentéktelenségénél fogva játszik úttörő szerepet a teljes, átfogó kép szerkezetében: a vihar előtti csöndet… hát… kitalálhatták... vihar követi. Hamarosan jön a karácsony… Mi sem teszi ezt még egyértelműbbé, mint a Kolozsvár főterén eddig csak épülgető, de most már teljes pompájában feszengő deszkakunyhó-rengeteg. Úgy nevezik: „Karácsonyi vásár”. A nép itt már sűrűbben képviselteti magát, nem véletlenül: egynéhány polgárt a sült gesztenye illata, másokat a forralt bor gőze, legtöbbjüket pedig a mérföldekről csillogó, grandiózus csillagtorony fénye invitál a térre. A vihar előtti csöndnek, úgy tűnik, itt nyoma sincs. Tél ellen lázadók hadai kacsingatnak egymásra: gyerekzsivaj, ünnepi dallamok, mosolyrengeteg tölti be az éjszakát, korcsolya töri a pálya jegét. Lázadók ezek, a hideg éppen ezért nem tágít: lesz itt még csönd, lesz itt még homály!