Krampusz
Az angyalka pénztárcájának feneketlennek kell lennie! Másképp hogyan is tudna annyi szép dolgot minden gyereknek – vagyis majdnem mindegyiknek – a karácsonyfa alá varázsolni, ha nem lenne végtelen mennyiségű kincs a tárcájában? De akkor miért van az, hogy sok helyen nincs ajándék a fa alatt, sőt még karácsonyfa sem díszeleg a ház melegében? Vagy azt miért engedi meg az angyalka, hogy helyenként az otthonnak melege se legyen, de sokaknak talán még olyan helyük se, amit otthonnak nevezhetnek?
Úgy érzem, nem én vagyok az az ember, aki a karácsonyról méltán beszélhetne. Közömbös vagy negatív érzésekkel fordulok e felé az ünnep felé, sokaknak én volnék talán a Grincs. Elhatároztam, hogy felmérést végzek egyetemista társaim segítségével: általános, generációs jelenségről van-e szó, vagy az életkor és a világ változása nem befolyásoló tényező abban, hogyan viszonyulnak az emberek a karácsonyhoz.
Ahogy az lenni szokott, kérdéseimre egyaránt érkezett pozitív és negatív válasz is. Sajnálatomra értékelhetetlen is akadt.
Ez a huszonegyedik havam, telem, karácsonyom. Az ünnepek közeledtével azon morfondíroztam, hogy mit is tanultam én ez idő alatt? Mivel gazdagodtak azok, akik már sokkal több készülődésen, ajándékozáson vannak túl?
Most már egyre kevesebbet kell aludni karácsonyig. A legtöbb kisgyerek megírta a levelet a Jézuskának, a természet is gyakorolgat a 24-ei hóesésre. Mi felnőttek pedig (legalábbis a többség) karácsonyi zenékkel készítgetjük lelkünket a csodára. Egyesek egész évben ezt teszik, decembertől decemberig szól Michael Bublé. Megint csak mások magukra parancsolnak és megfogadják, csak egy bizonyos időponttól költöztetik az ünnepet az otthonukba. Vannak olyan emberek is, akik tényleg csak karácsonykor hallgatnak ilyesmit. És akadnak olyanok is – bármily meglepő –, akik sohasem.