Szívelégtelenségben hunyt el április 25-én Harry Belafonte – közölte szóvivője, Ken Sunshine. A zenében és a filmvilágban faji korlátokat ledöntő polgárjogi aktivizmus fontos alakja 96 évet élt.
- március elsején született Harlemben, holland, skót, zsidó és afroamerikai felmenőktől származó jamaicai bevándorlók gyermekeként. A második világháborúban a haditengerészetnél szolgált, majd gondnoki asszisztens volt. Az egyik kliense egyszer hálapénz helyett az American Negro Theaterbe szóló jegyeket adott neki. Itt találkozott Sidney Poitierrel, akivel aztán rendszeresen látogatták együtt a színházat. Később színjátszó órákra járt a híres német rendezőhöz, Erwin Piscatorhoz, ahol Poitier mellett olyan sztárok voltak az osztálytársai, mint Marlon Brando vagy Tony Curtis.
Színészi pályája mellett elkezdett zenével is foglalkozni. Klubénekes volt New Yorkban, hogy fizetni tudja az óráit. Itt olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Charlie Parker vagy éppen Miles Davis. Bár popénekesként kezdte, érdeklődése egykettőre a folkzene felé terelődött. Első közismert, népszerű száma a Matilda, amit 1953. április 27-én rögzítettek. 1955-ben Tony-díjban részesült az 1954-es Anderson’s Almanac-ban nyújtott alakításáért.
A valódi siker aztán az 1956-os Calypsóval találta meg Belafontét. Az album 31 hetet töltött a Billboard 100-as listáján és ez volt az első a zene történetében, amit egymillió példányban adtak el (mindezt egyébként egy év alatt). Az albumon szerepel Belafonte legismertebb dala, a Day-O, avagy Banana Boat Song. Karizmatikusságának köszönhetően koncertjei is nagy sikernek örvendtek, emellett a világ különböző részeiről származó zenei sajátosságok is lenyűgözték a közönséget. 1959-re ő lett az addig legjobban fizetett afroamerikai előadó, a hírnév pedig Hollywoodba repítette, ahol etnikai csoportján belül ő lett az első, aki komoly sikereket ért el főszereplőként. Végül azonban nem ő, hanem baráti riválisa, a már említett Sydney Poitier lett a matiné királya.
Már karrierje elején összebarátkozott Dr. Martin Luther Kinggel, mozgalmának lelkes támogatója és szószólója lett. A művészi pályájának köszönhetően finanszírozni tudta King alapítványait, de sok aktivista váltságdíját is kifizette. Részt vett az 1963-as washingtoni menetelésen is. King 1968-as meggyilkolását követően családját anyagilag támogatta.
Bár fontos szerepe volt a polgárjogi mozgalomban, az afroamerikaiak gyakran támadták. Azt állították róla, hogy sikerének titka bőre világosságában rejlik, de kritikák érték második házassága miatt is, amikor elvette Julie Robinsont. Az esetről az Amsterdam News azt írta: „Sok néger csodálkozik, hogy olyan ember, aki fajának igazságát lobogtatta, miért fordul néger feleségtől fehér feleséghez.”
Mindvégig politikailag aktív maradt. A 80-as években segített megszervezni az Anti-Apartheid dél-afrikai kulturális mozgalmat, egy Live Aid-koncertet és ő volt a híres We Are the World című dal egyik legfontosabb alkotója. A 2016-os választások alkalmával a The Timesban közölt publicisztikájában arra buzdította az embereket, hogy ne szavazzanak Donald Trumpra.
Munkásságát számos fontos díjjal jutalmazták. A Tony mellett Grammy-életműdíjat és Emmy-díjat is átvehetett, de beválasztották a Rock and Roll Hall of Fame-be is 2022-ben, hogy csak néhányat említsünk. 2011-ben Sing Your Song címmel életéről dokumentumfilm készült, önéletrajza My Song címen jelent meg.
