Van valami egészen különleges abban, amikor a tavasz tényleg megérkezik. Nemcsak naptár szerint, hanem úgy igazán. Amikor a reggeli fény már nem hideg, hanem lágy, mint a régi, megkopott film képkockái. Amikor a szél nem csíp, csak suttog, és a levegő frissen mosott ágyneműillattal van tele. Ilyenkor valahogy a szív is könnyebb, és az ember jobban vágyik azokra, akik igazán fontosak.

Az elmúlt napokban a tavasz a majdnem nyári idővel kellemesen meglepett, amikor a házat kabát nélkül lehet elhagyni, akkor érzem, hogy igen, az életben talán van, amiért boldognak lenni. Nincsen jobb érzés annál, amikor a barátokkal, az ismerősökkel nincs jobb dolgunk, csak utánozni a virágokat, a növényeket és követni a fotoszintézis folyamatát. Ilyenkor irigylem a kinti növényeket, amelyek ezt az élményt nap mint nap átélhetik.

Ebben az évben a bolondos évszak különösen jólesett. Mintha minden egyszerre ébredt volna fel: a fák egyszer csak zöldbe borultak, a fűszálak egyik napról a másikra nőttek öt centimétert, a nárciszok a kertben kibújtak, és a reggeli kávé gőze már nem az ablaküvegre tapadt, hanem a napfényben, a teraszon szállt felfelé. Mintha a levegő az utcákon is más lett volna. Az emberek lassabban, de rugalmasabban sétáltak, gyakrabban mosolyogtak, és a levegőben az újrakezdés ígérete lebegett. Ilyenkor csak lenni szeretek. Megfigyelni, ahogy a világ újra megtelik színekkel, ahogy gyermekek a fák alatt együtt labdáznak, és ahogy délutánonként lassan elnyúlik a fény. Olyan ez az időszak, mint hónapok nyomasztó csendje után a mély lélegzetvétel.

A húsvéti készülődés nálunk is így kezdődött: csendben, lassan, de kellemesen. Édesanyám az ünnep előtt csokitojásokat vett – utólag visszatekintve, lehet, azokat a vendégeknek szánta. Halványlila gőzöm sincs, mert hamar megettem őket, annyira jólesett tej mellé.

A húsvét nálunk sosem volt túlgondolt. Nincsenek óriási dekorációk, csak régi, kissé kopott, de annál szeretettebb dolgok, amelyek történeteket hordoznak. A nagy háztakarítás sem maradt el. Édesanyám fenyegető nézéssel szokta jelezni, hogy ezt a feladatot a szobámban is el kellene végezni. Lehet, az is probléma, hogy a sok-sok rumli alatt a padló szinte teljesen elveszik. Soha semmit sem találok meg.

Persze, tojásfestést is tartottunk. Ez az ünnep fénypontja volt. A kis családdal együtt a konyhaasztal köré összegyűlve, a tojástörések mellett egymás szerencsétlenkedését nézegetve, arra gondoltam, hogy „azta, itt ül három ember, három különböző életút, de mégis ugyanaz a közös melegség jár át, amelyet csak az otthon tud megadni”.

Eleinte különleges tojásokat szerettem volna festeni, olyanokat mintha alternatív húsvéti univerzumból jöttek volna. Anyám maradt a klasszikusnál: piros tojás, fehér virágminta. Az egyszerű, de nagyszerű módszert én is meg akartam tanulni, emiatt eldobtam az ötletemet.

Közben a háttérben régi lemezek szóltak. Zorán, Máté Péter és talán Locomotiv GT, már nem is emlékszem pontosan. A macskánk az asztal melletti széken üldögélve nézte kíváncsian, hogy miben mesterkedünk. Nagy szemekkel, sunyin azt nézegette, hogy ő vajon az asztalról mikor tud tojást leborítani.

A családdal délután, a napsütötte teraszon együtt ebédeltünk. Az háziállatok is megtiszteltek minket a jelenlétükkel. Nem volt különleges menü: húslevest ettünk, a jó öreg, klasszikus töltött káposztával. Az ízeknek volt ám súlya, hiszen minden falatban benne volt a közös nevetés, az egymásnak adott figyelem és tejföl fölötti viccek, tréfák.

Az otthon legtöbbször nem is azt a helyet jelenti, ahová a lakcímünk szól, hanem azt, ahol ismernek, ahol emlékeznek ránk, milyenek voltunk kicsiként, ahol a csönd sosem veszély, hanem megnyugvás.

A vakáció sem jöhetett volna jobbkor, ezt nem iróniaként mondom. Mintha univerzálisan vártuk volna ezt a hetet, majdnem mindenki kimerült volt. Lehet, az április elején történt identitáskrízis-időjárás miatt volt, lehet, hogy leterheltük magunkat. A lényeg, hogy mindenki pihenje ki magát!

A világ szemében az idei húsvét lehet, hogy nem volt hangos, nem volt különleges. De nekünk az volt. Csendes ünnep volt, tele fénnyel, melegséggel és igazi együttléttel. Azt hiszem, ez a legfontosabb: nem a nagy gesztusok, nem a tökéletes díszítés, hanem az, hogy ott vagyunk egymásnak. Egyszerűen, őszintén, szeretetből.

„Szeretemhúsvét”

Lukács Orsolya Izabella

Mi ilyenkor egyszerre két dolgot ünneplünk: a húsvét mellett anyáék házassági évfordulóját. Kíváncsiságból megnéztem, hogy milyen gyakran esik a húsvét április 20-ára. Körülbelül minden negyvenedik évben van ekkor húsvét, legközelebb 2089-ben lesz ezen a napon. Ezt a napot igazán különlegesnek érzem. Az időjárás is hozzá illő. Süt a nap, tavaszi meleg van, csodaszépen kivirágzott és -zöldült minden, olyan, mint az álom. A konyhában zene szól: „Ahogy ölelsz, nem felejtem el / Maradj velem mindig, te hozzám tartozol.”

A teret sóskalevesillat tölti be, a nappaliban az asztal kis kosarakkal, csokitojással, piros tojással van tele. Kint ebédelünk a kertben, a kis családi vita sem maradhat el, de miután anya csodasütijét megettük, már csak kacagunk egymáson. Próbálom ezt az érzést magamba szippantani, mert lehet, hogy az idő melegebb lett, de nemcsak ez a melegség jár át, mert ugyanilyen húsvétunk sohasem lesz. Ez egyedi húsvét. Mert április 20. van. Még félig-meddig gyermekek vagyunk, és bár apáék jól vannak, piszkálja a fejem a mulandóság, a hála mellett a félelemmel ötvözve ott motoszkál az a kegyetlen, undorító reality check, ami azt suttogja, hogy „úgy éld meg ezt a pillanatot, hogy többé sosem kapod vissza”. Éppen ezért becsukom a szemem, kinyitom, megint becsukom, lefestem magam előtt a helyzetet, amely olyan szép, és ami egyszer nem lesz. Minden centijét, illatát, hangfoszlányát memorizálom. 

Duci a háttérben ugat, Husi és Keksz az udvar másik felén vannak. A négy macska az asztal körül ólálkodik, annak reményében, hogy nekik is jut valami finom falat. Felettem futónövény kúszik, amin lassan rózsaszín virágok nyílnak, ezt anyáék ültették. Ha jobbra, balra nézek, vagy megfordulok, a gondosan megmunkált kertünket látom, tele bokorral, fákkal, egymáshoz tökéletesen passzoló növénnyel. Mintha ezt a képet a meséből ragadtam volna ki, sok vendég azt mondja, olyan itt nálunk, mint a nyaralókban. Szeretem ezt a helyet. Szeretem ezt a pillanatot, a levegőnek húsvétillata van. Aztán eszembe jut, hogy holnap már nem leszünk itt, mindenki megy a maga dolgára, anya egyedül várja a locsolókat, apa tovább dolgozik a kertben, a hűtő tele lesz, annyira, hogy két emberre már túl sok kaja marad. 

„Most élsz, most örülj, hogy van, ki vár, és a két karjába zár” – anya régi telefonjából éppen ez a dal csendül fel, és sokadjára szidom Rúzsa Magdit, amiért egyetlen sortól ennyire összeszorul a torkom. Olyan ez a húsvét, mint egyetlen darab ritka kristály. Színes, fényes, elragadó, nem biztos, hogy még valaha látni fogod, ezért nagy becsben tartod, aztán, miután elvették tőled, a szépsége még sokszor eszedbe jut. Anya megpuszil, apa megsimogatja a vállam, Noémi már nem vitatkozik, hanem velem mosolyog. A református parókia kis világa tavaszban úszkál körülöttünk, körülvesznek az állatkák, hálával tele a szívem, és azért imádkozom, hogy ez a béke örökké tartson, mert még mindig ott motoszkál a fejemben, hogy ha ennek a pillanatnak vége lesz, többé sohasem kapom vissza. Milyen gazdagok azok, akiknek járnak ilyen pillanatok. Igazából nekem a húsvét gazdagon telt. Remélem, ebből a gazdagságból mindenkinek jutott az ünnepen.