Életszerű, európai
Ha azt mondanám, hogy „gyere, nézzünk meg egy jó norvég filmet”, nem szaladnál azonnal a moziba. Pedig az Érzelmi érték esetében nagyon is megérné. A világ legrosszabb embere után nem volt akkora meglepetés, hogy Joachim Trier rendező megint valami különlegeset készített, de azt nem hittem volna, hogy ennyire. A film fájdalmasan életszerű, „nagyon európai”, szép alkotás lett, amelynek nézése közben néha egyszerre nevetünk és sírunk. A történet olyan testvérpárról szól, akik anyjuk halála után túl akarnak adni azon a házon, ahol felnőttek. Ekkor érkezik haza hollywoodi rendező apjuk azzal a hírrel, hogy a házat szemelte ki legújabb filmje forgatására, sőt az idősebb lányt, Norát fel is kéri a főszerepre. Nem szeretnék többet elárulni, nézzétek meg ti magatok. A norvég nyelv először talán ijesztő lehet, de nagyon hamar rááll az ember füle – na meg a szeme a magyar feliratra. Ja, és azt még nem is említettem, hogy az egészet olyan színészekkel élhetjük át, mint Renate Reinsve, Stellan Skarsgård vagy Elle Fanning. (Kovács Medárd)
Brad Pitt versenyez
Úgy ültem be megnézni az F1-filmet, mint a sportágat követő személy, így voltak elvárásaim a képi világgal és a részletekkel kapcsolatban. Az F1 – A film (r.: Joseph Kosinski) minden elvárásomat felülmúlta. Ez várható volt, hiszen Lewis Hamilton is kivette belőle a részét, akinek a szakértelme egyértelműen látszódott. A Forma–1 világát bemutató filmet olyan embernek kell készítenie, aki a sport csínját-bínját testközelből ismeri. A versenyjelenetek teljesen átadták az igazi futam hangulatát. A fősztori mögött erős karakterek húzódnak, pont olyanok, amilyenekre ebben a sportban szükség van. A film hangulatát tekintve megtartotta a feszültségfaktort, annyira, hogy a nézése közben is a szék szélén ültem, akárcsak a Forma–1-es futamnál. A kedvenc jelenetem az volt, amikor Brad Pitt, azaz Sunny lenyomta a próbavezetést, és a kedvenc countryénekesem (Chris Stapleton) énekelte a Bad As I Used To Be című dalt. (Baricz Dorka)
Elalváshoz ne ezt nézd
Egy ideje már vannak olyan filmek, amelyeket a moziban 4D-ben nézhetünk meg. Ilyenkor nemcsak a térbeli mélységeket érezhetjük, hanem sokszor a nyakunkba öntött vizet is esős jelenetnél, vagy érezhetjük a virágok illatát, ha a főszereplő éppen réten jár. Az álmok vágányát (r.: Clint Bentley) – bármennyire is furcsa – ilyen élményhez tudnám hasonlítani. Annyira személyes és annyira valós az, amit a filmben látunk, hogy néha úgy érzi a néző, hogy végig tudná kopogtatni a fák kérgét, vagy bele tudná nyomni az ujjait a vastag mohába.
A történet Robert, a bezárkózott favágó életét követi nyomon a múlt század eleji Amerikában. Robertnek sosem volt sok barátja, keveset beszélt, vasárnaponként eljárt templomba, máskor pedig dolgozott. Adott ponton viszont ez megváltozik, amikor megismeri Gladyst.
A két fiatal azonnal egymásba szeret, összeházasodnak, és rövidesen megszületik a kislányuk. Robertnek viszont hamar ott kell hagynia őket, mivel favágóként nagyon távol talál munkát. Nem szeretnék többet spoilerezni, de annyit elárulhatok, hogy ezzel nincs vége a filmnek, sőt. Az álmok vágányán nem gyors film, nincsenek benne menő akciójelenetek, és nem repkednek benne jól hangzó egysorosok sem. Helyette emberi sorsokról hallunk, sírunk, nevetünk, és a főszereplővel együtt elengedünk.
Az operatőri munka különleges, kis túlzással még azt is érdekessé tudták tenni, ahogyan fű nő, vagy ahogy kivágnak egy fát. Ez nem az a film, amit este tizenegykor érdemes elindítani a Netflixen, hogy segítsen az elalvásban, hanem az, amit érdemes teljes figyelemmel átélni. Komoly témái ellenére egyáltalán nem az életről lehozós alkotás, a vége igazi katartikus élmény. A főbb szerepekben pedig olyan színészek láthatók, mint Joel Edgerton, Felicity Jones, Kerry Condon vagy William H. Macy. (Kovács Medárd)
Jacob Elordi újjászületik
A Frankenstein nem egyszerű lineáris történetként bontakozik ki, hanem fokozatosan építi a karakterek belső világát és motivációit. A történet fókuszában az erkölcsi döntések dilemmája is teret kap, ami a Frankenstein alaptörténetéhez hatalmas pluszt adott. A film hangulata és színvilága a Guillermo del Toróra jellemző látványos, sötét atmoszférát idézi, ami mély érzelmi tartalommal párosul, így a történet nemcsak vizuálisan erős, hanem érzelmileg is nagy hatást gyakorol. A sötét képi világ mellett az ember és az isteni hatalom, illetve a teremtői felelősség is központi szerepet kap.
A történetben különösen érdekes megfigyelni, hogy Victor Frankenstein kísérletei nem csupán tudományos kíváncsiságból születnek, hanem az emberi határok feszegetésének vágyából is, ami morális dilemmát vet fel, és a karakter fejlődésében is szerepet kap. A film során Victor egyre inkább szembesül döntéseinek következményeivel, miközben a teremtmény szemszögéből is látjuk a küzdelmet az identitás, az elfogadás és a magány kérdéseivel. Ez a perspektívaváltás különleges érzelmi mélységet ad a történetnek: a néző nemcsak a tudós tragédiáját érti meg, hanem együttérez a teremtménnyel, aki az emberi világ elutasítása miatt szenved.
A fordulatok és a váratlan események folyamatosan fenntartják az izgalmat, miközben lehetőséget adnak a karakterek belső világának feltárására. Érezhető, hogy minden döntés és tett következményekkel jár, és a film így nem csupán látványos élmény, hanem gondolkodtató dráma is. Számomra ezek a fejlődő karakterek és a morális dilemmák tették igazán személyessé és emlékezetessé: abszolút megéri megnézni és mindenkinek ajánlom, aki szereti a mély, érzelmi töltetű történeteket, és szívesen látná Jacob Elordit újjászületni. (Kiss Csenge)
A Gen Z-nek túl lassú?
Ez a film viszonylag lassan indul be, talán ezért is van az, hogy Z generációs létemre két nekifutásból tudtam csak végignézni, mert az eleje untatott. A Bűnösök (r.: Ryan Coogler) valahol a közepénél kezdett beindulni, ahol találkozhatunk a vámpírok textbook-definíciójával. Annak ellenére, hogy ezt sokan közhelynek gondolnák, szerintem jól állt a filmnek az, hogy ezen a „tradicionális” vonalon haladt.
Emellett, jó néhány hangulatos felvételt láthatunk benne, ami felidézi a vadnyugati életérzést. Viszont, ha nem vagy bluesrajongó, lehet, picit téged is untatni fog. (Tóth Antónia)
PR-ért kilenc Oscar
Ha a Marty Supreme (r.: Josh Safdie) nem is, a PR-fogások mindenképp megérdemlik a kilenc jelölést. Biztos vagyok benne, hogy senkit nem kerültek el a Marty Supreme-őrületet bármely módon generáló tartalmak, különösen, ha a TikTokot nap mint nap pörgeti az ember. Egyáltalán nem túlzok azzal, hogy évek óta nem voltam ennyire lelkes – és mint utólag kiderült, csalódott – egy film miatt. A moziból kijőve úgy éreztem magam, mint akinek a fülén keresztül savat öntöttek a fejébe, és valamilyen neurológiai károsodást szenvedett. Saját szegénységi bizonyítványom, hogy a hype-nak teljes mértékben bedőlve nem informálódtam a filmről, és kizártam annak a lehetőségét, hogy akár rossz vagy átlagos is lehet.
A film a fiatal főszereplő, Marty Mauser céltalan, de mégis ambiciózus törekvéseit mutatja be. Marty számára csak az az egy dolog biztos, hogy világhírű asztalitenisz-játékos lesz – legalábbis akarna lenni –, az odáig vezető út viszont ködös számára. Ez a fajta káosz és céltalanság pedig tökéletesen leírja a film egészét. Az alkotók próbálkozásai életeket tettek tönkre és pecsételtek meg – többek között az enyémet is. Végeláthatatlan fejetlenség az egész, két órán keresztül próbáltam keresni és értelmezni a művészi, elvont utalásokat, amelyektől majd én is megvilágosodom, de ez a pillanat azóta sem jött el.
Az élmény után próbáltam bepótolni az elmulasztott informálódást, és meglepő módon a film üzenetére találtam logikus magyarázatot. A csavar – amire én bármennyire szerettem volna, nem tudtam rájönni – az a rendezői technikában és a történetvezetésben rejlik, ami a főhős zavaros lelkivilágát tükrözi. A filmkritikusok zöme az alkotást rendezői bravúrnak nevezte, én viszont csak értelmetlen káosznak, amelyben sosem fog kiderülni, hogy a képernyőn megjelenő narancssárga pingponglabdának milyen jelentősége van. (Kovács Dolores Vivien)
Te meddig mennél el a lányodért?
Balul elsült akció után, 16 évvel később Bob bármire képes, hogy megmentse lányát, akit Lockjaw elrabolt. Felkeresi régi társait, szembeszáll félelmeivel és tömbházak tetején ugrál, kisebb-nagyobb sikerrel…
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem az Egyik csata a másik utánt (r.: Paul Thomas Anderson), azt mondanám, káosz. Az egész történet bonyodalmakkal teli, szinte véget nem érő zűrzavar és feszültség. Titkos forradalmárok, bűnözők, áldozatok, orgyilkosok és aggódó apa kavarog ebben az izgalommal és feszültséggel teli, mégis vicces történetben. A sűrű események folyamatos hatás alatt tartják a nézőt és nem engedik el az utolsó jelenet végéig.
Hogy mi fogott meg a filmben? Az, hogy ez nem sima akcióthriller, amelyet végigizgulunk, a stáblista alatti percekben pedig megvonjuk a vállunkat, majd az egész történetet szépen lassan elfelejtjük. Sokkal több annál, hisz rengeteg aktuális témát és problémát dolgoz fel, olyan mély hatást gyakorolva a nézőre, amely a film után is sokáig vele marad. Láthatjuk, mit jelent az apaság, hogyan hat a pszichére az állandó készenlét és feszültség, hogyan lehet megküzdeni a hiánnyal és mi mindenre képes az ember, hogy megszerezze, amit akar. Az emlékezetes karakterek, a humorral átszőtt, feszült pillanatok mellett a film kíméletlen irama – ahol valóban egyik csata követi a másikat – mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy ez az alkotás az év egyik legemlékezetesebb moziélményévé vált. (Bíró Boglárka)
