Az online esemény kezdetén Zsigmond Emese gyermekkori emlékeibe engedett betekintést a nézőknek. „Olyan ember vagyok, aki a rosszat hamar elfelejti és a jót jegyzi meg inkább, ez pedig így van a múltammal, a gyermekkorommal kapcsolatban is. Úgy érzem, hogy minden szép volt benne, kerek volt akkor még a világ” – fogalmazott. A ma Szentegyházához tartozó ipari településen, Szentkeresztbányán született és nevelkedett, ahol a hagyományok őrzése nem kapott nagy hangsúlyt, a lakók is több településről sereglettek össze, Zsigmond Emesének mégis „a tökéletesség és a teljesség volt a szentkeresztbányai gyermekkor.”
Elmondása szerint életének ebben a szakaszában három embernek volt meghatározó szerepe: lövétei nagymamájának, édesanyjának és édesapjának. A hagyományok és a mesék világát jelentette számára nagymamája, akit minden unokája rajongásig szeretett és mai napig visszaemlékeznek jellegzetes mozdulataira: „Előttem van ma is, ahogy eres, ráncos kezével a keresztet veti a megdagasztott kenyérre. (…) Meg is kelt az a kenyér és azóta is megmaradt lelkünkben a melege és az íze is” – mesélte.
„Édesanyám volt a becéző szeretet, a végtelen megengedő, odaadó, közben mégis rendet tartó és teremtő szeretet a gyermekkoromban” – folytatta Zsigmond Emese és talán a többi néző nevében is kimondható: titkon mindannyian arra vágyunk, hogy egyszer majd ránk is ilyen szeretettel emlékezzenek vissza. „Nem volt más reggelire, csak vegyes lekvár, vaj és tej, de ahhoz úgy terített asztalt édesanyám, hogy öröm volt leülni mellé.” Édesapja a kissé fájdalmas múltat jelentette, hiszen kisemmizettje volt a kommunista rendszernek, családját egy pár kilós csomaggal telepítették ki lakhelyéről. Később megbélyegzettként egyetemre sem mehetett, de ennek köszönhetően került Szentkeresztbányára és ismerte meg későbbi feleségét, Zsigmond Emese édesanyját.
A nagy havazások, hófúvások és régi karácsonyok múltidézését követően gyermekkorának meghatározó irodalmi élményeiről mesélt. „Ön- és közveszélyesen nagy olvasó voltam” – fogalmazott a meghívott és titkos, néha már-már tiltott olvasásainak történeteibe avatta be a nézőket. Legkedvesebb, gyermekkorából megőrzött könyveit be is mutatta, így például Szabó Magda Bárány Boldizsár című regényét, Petőfi Sándor János vitézét, Veress Zoltán verses meséit és Az Ezeregyéjszaka meséit is, amelyekből ma gyakran olvas fel unokáinak.
A Napsugár és Szivárvány gyermeklapok 31 évnyi szerkesztésével kapcsolatban úgy fogalmazott: a legnagyobb kihívás az volt, hogy abban a teljesen új és ismeretlen helyzetben – a rendszerváltást követő időszakban – intézményt kellett építeni a lap köré és leválasztani Bukarestről. Ebben az időszakban az is nehézséget okozott, hogy a cenzúra miatt addig fiókban maradt vagy letiltott művek hirtelen zöld utat kaptak és szabadon íródhattak az új alkotások is, így a szerzők többsége gyakorlatilag elfordult a gyermekirodalomtól. A fennmaradás érdekében vissza kellett vonzani a régi szerzőket, illusztrátorokat a laphoz, meg kellett győzni őket arról, hogy érdemes gyermekeknek alkotni. Zsigmond Emese kiemelte: annál, hogy folyamatosan meg kellett keresni, fel kellett ismerni és meg kellett szólítani az új írótehetségeket, számára sokkal nehezebb feladat volt visszautasítani azokat, akik nem ütötték meg a mércét. A kihívások mellett természetesen bőven kijutott örömökből, ünnepekből is a három évtized alatt, amelyekről lelkesen és a legapróbb részletekig visszaemlékezve mesélt.
„Nem tudnám azt mondani a Napsugaras éveimről sem, hogy bármi is rossz lett volna. Persze, pofonokat kaptam néha, de ezeket az ember elfelejti. Nekem lételemem a lelkesedés, ami után gyakran óriási huppanások következnek, mégis nagyon hittem mindvégig abban, amit csináltunk a kis csapatunkkal” – foglalta össze azt a hajtóerőt, ami a főszerkesztői korszakát is jellemezte.
Napsugaras munkája előtt tíz évig magyartanár volt a kolozsvári hóstáti iskolában. Elmondása szerint nem érezte árulásnak, amikor ott hagyta a tanügyet, ugyanis későbbi munkája is egyfajta tanítás volt, mégpedig olyan, amit nem kellett tantervhez igazítani, így szabadabb és kötetlenebb lehetett. Szerkesztői munkája révén ő maga is tanulhatott, hiszen a modern, mai irodalommal egyre szorosabbá válhatott a kapcsolata. „Az évek alatt rájöttem arra, hogy mi egyáltalán nem vagyunk kicsiny nép, a mi múltunk nem szégyellni való, hanem hatalmas történelmünk, műveltségünk van, a népi kultúránk és nyelvünk pedig egyaránt felbecsülhetetlenül értékes” – emelte ki Zsigmond Emese.
„Gyermekirodalomból pedig világhatalom vagyunk” – fogalmazott, szerinte a magyar irodalom érdemei mellett fontos megemlíteni és számon tartani a gyermekeknek szánt alkotások kiemelkedő jelentőségét is. A Napsugár hasábjain megjelenő versek és mesék kezdetben a realizmus jegyében íródtak, ami később fokozatosan gazdagodott. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Napsugár nevéhez fűződik a Kányádi Sándor-féle virágnyelv költészet, a rendszer ellen lázadó áthallásos, sorok között olvasni tanító gyermekköltészet, ami a felnőtteknek is üzent. A kilencvenes évektől napjainkig pedig már nem lehet az irodalmat egy kalap alá venni, mindenki inkább a saját hangját keresi. Ma, amikor újra rákaptak a szerzők a gyermekek megszólítására, Zsigmond Emese szerint fontos szem előtt tartani, hogy vétek lebecsülni a fiatal olvasókat, ugyanakkor a ló másik oldalára sem szabad átesni: teljes értékű olvasónak kell tekinteni a gyermekeket, de figyelembe kell venni életkori sajátosságaikat és befogadóképességüket egyaránt.
A legnagyobb elismerés a Napsugár munkatársainak Zsigmond Emese szerint a gyerekektől és pedagógusoktól érkező visszajelzés, épp ezért ismertetett két olvasói véleményt, amelyek szerint „a Napsugár tele van okossággal és boldogsággal, valamint „a Napsugár tanít, a Napsugár játszik, a Napsugár szeret minket.”
Az érdeklődők visszanézhetik az élő adás felvételét a Kolozsvári Könyvklub és Cserebere/Kölcsönző Facebook-csoport bejegyzései között.
(Borítókép forrása: Zsigmond Emese Facebook-oldala)
