Február 29-én, a négyévente esedékes szökőnapon mutatták be a produkciót a nagyszámú érdeklődő érzékelhető lelkesedése mellett, Szép Gyula igazgató áldásával és a bemutató után elhangzott méltató szavai kíséretében.
„Kezdetben volt a dal, az pedig az embernél volt, és az ember maga volt a dal”, állítja Laczkó Vass Róbert, aki szerint a dal hozzátartozik az anyaméhben szerzett őstudáshoz, akár a lélegzés ösztöne. Ez az egyetlen kánon. Hitvallás, ars poetica, és az előadás felütése ez. A szimfonikus köntösbe bújtatott zenés-verses fantasia, ahogyan a műfajt Szép Gyula megjelölte, valóban izgalmas művészkalandnak bizonyult: a zenei utazás stílusok és hangulatok sokféleségén vezet át, ihleti, lendíti, kíséri a szöveg játékossága, keleti és hazai, népi és dzsezzes hangzásig bejárja a zenei palettát. A szöveg a Laczkó Vass Róberttől megszokott, tömör, elvont, gondolkodásra, továbbgondolásra késztető, ugyanakkor mindig várható egy kis huncutság, összekacsintás, tréfa. Ez utóbbi kategória a Holymerickek csoportja, amelyeknek olykor képtelen, fejre állító humorát a zene is érzékeltette, de a humor sokszor a holt komoly sorok összecsengéséből is kikacsint a hallgatóra. Mert alapvetően tudja a színpadon élő művész a nagy szabályt: ember, ne vedd olyan végtelenül komolyan magad! Ez ugyanakkor nem felmentés a félkész, félig megművelt nyilvános megjelenésre. „Eljön az idő/hogy minden szürkeségről/színt kell vallani”, vallja.
A színpadi látvány sokrétű, hiszen látunk egy zenekart viszonylag klasszikus felállásban, igaz, az ütős vezényel ezúttal, aki a zeneszerző – Csergő Domokos –, az énekes szólista maga a szerző, Laczkó Vass Róbert, és az operaszólisták (Covacinschi Yolanda, Gáspárik Szilvia-Klára, Hayashi Kelemen Jácint, András Gábor Róbert) is kíséretet énekelnek. Beszaladnak, szerepet kapnak az opera gyermekkórusának tagjai, akik nem kedves díszletként szolgálnak, hanem hangilag és lelkesedésben teljes értékű partnerek, ahogyan azt már több előadásban tapasztalhattuk (karvezető Kálló Krisztián). A háttérben minden vers szövegét is látjuk, és képeket, archív felvételeket, fotókat, arcokat, amelyek illusztrálják, felbontják, továbbjátsszák a szövegeket (videógrafika Török Ádám, őt dicsérik az itt-ott előzetesként mutatott kisvideók is). A faliképről előlépnek, egyszer csak élőben, teljes életnagyságban az alakok, akiket az opera balettkarának tagjai formálnak meg (Jakab Melinda koreográfiájával), ami még látványosabbá teszi az előadást. A kolozsvári közönség kedveli a balettet, a táncot, azokat az előadásokat, amelyek egyszerre minél több érzékszervre hatnak. A kolozsvári színpadon szép gesztus a hazáról szóló para-sláger kolozsvári korabeli és mai városképekkel való illusztrálása. „Nem volt hová/de mégis mentem/hazám, ha volt/csak mindig bennem/titok-vidék”, mondja a vers, ami nem annyira a külső, mint az „egyre beljebb” költöző otthon- és hazafogalmat fogalmazza meg. A képekkel kiegészített dal Kolozsvár-óda és/vagy elégia.
A Szeret-menti sirató így jajong: „megháborodott az ég is/alatta kell élni mégis/ (…) bárhogy él is itt az ember/sírba száll utánam egyszer.” Nem szomorú, nem ébreszt hiú ábrándokat, inkább rímesen realista. A versíró színművész és zenész társa az előadással valami ilyen ábrándosan realista életörömet sugall, miközben címe szerényen csak ennyi: Sziluettek. A felsejlő sziluettek, a fülben továbbzsongó sorok és dallamvégek közt jócskán megtalálja a néző a tápláló örömet. Remélhetőleg a bemutató után is lesz alkalom látni-hallani a produkciót.
