Gyuszi bácsi és a székely furfang
Anyanyelvünk kincset érő, gazdag szófordulataira, a magyar irodalom szépségeire, az egész iskola által imádott Gyuszi bácsi tanított. „Igazi” nevén Székely Gyula Gyergyószentmiklóson született író és műfordító volt, aki életének nagy részét – az újságírás és számtalan könyv megírása mellett – a nebulók tanításával töltötte. Habár a Kormos csak írói álnév volt, mi mégis Kormos Gyuszi bácsiként szerettük. Nemcsak a kötelező tananyagot tette bámulatosan élvezhetővé, mindig volt a tarsolyában egy-egy ízesen elmesélt „na, erről jut eszembe” történet. És mivel sokunkkal nem egyszer megtörtént, hogy „körmünkre égett a gyertya”, tőle azt is megtudtuk, hogy valójában honnan ered ez a szólás.
A magyaróra szent volt, mindig sokat olvastunk és szorgalmasan tanultuk az anyagot, szégyelltünk is volna felkészületlenül a szeme elé kerülni. Egy izgalmakkal telt hangversenyünk után mégis megesett, hogy a másnapi magyarórára nem tanultuk meg Vörösmarty Mihály A Guttenberg-albumba című versét. Valójában „jelenteni” akartuk az esetet, de ő megelőzött: „vegyetek elő egy lapot, és elemezzétek Vörösmarty versét”. Aztán leült a katedrához, elővett egy újságot, szétnyitotta és fel sem nézett, amíg a rögtönzést be nem fejeztük.
Mit tesz ilyenkor a diák? Puskázik. A padok alatt nagy szorgalommal nyitottuk ki az irodalomkönyvet, hogy a megtanulatlan verset, ha nem is tökéletesen, de legalább néhány elfogadható gondolat erejéig kielemezzük. Még örültünk is, hogy az újságot böngészve, nem veheti észre a kópéságunk. Eljött a „mű” beadásának ideje. Lekókadt fejjel indultunk a katedra felé, amikor Gyuszi bácsi a bajsza mögül huncut mosollyal kitekintett az újság mögül…csak akkor vettük észre, hogy az újságlap közepén egy lyuk éktelenkedett, amin keresztül végigkövette az osztályban történteket. A székely ember furfangjával – nem hiába volt a családneve is Székely! – túljárt az eszünkön. Jóságára, és megértésére vall, hogy az „incidensért” nem büntetett meg, jegyet sem írt a naplóba. Székely furfanggal kigondolt pedagógiai „fogásának” végül az lett a következménye, hogy nála soha többet nem próbálkoztunk „puskázni”.
Tizedik osztály vége felé indult el az a rémisztő susmogás, hogy Gyuszi bácsi a következő évtől nem tanít többet bennünket. Szerettük volna hinni, hogy a rossz hírből semmi sem lesz, de a tanév utolsó magyaróráján végül szembesültünk a szomorú valósággal: Gyuszi bácsi közölte velünk, hogy habár szeret bennünket, de úgy döntött, hogy az írói pálya kedvéért felhagy a tanítással, aztán annak rendje és módja szerint el is búcsúzott tőlünk. Nem igazán hiszem, hogy valaha tanárért annyi könnyet ejtettek volna diákjai, mint mi azon a szomorú búcsúórán.
Igaz mese egy koncertfüzetről
Könyvespolcomon ma is „szem előtt” van egy megsárgult lapokból álló füzet, amely az 1965 és 1970 közötti koncertélményeim emlékfoszlányait őrzi. A „zenés emlékfüzetet” többek között a műsorok pontos feljegyzése, a híres szólisták autogramja, egy-egy koncertet követő zenekritika vagy saját feljegyzés teszi számomra felbecsülhetetlen értékűvé. Ha jól belegondolok, a megsárgult füzet egyfajta kordokumentum is, hiszen egy olyan periódus emlékeit őrzi, amikor a kommunista diktatúra kemény markában a filharmónia, a külföldi imázs kedvéért, olyan művészeket, olyan szólistákat hívott koncertezni, akik európai és világhíres karriernek örvendtek. Bátran mondhatjuk, hogy a filharmónia azokban az években, „aranykorát” élte. Zenés emlékfüzetem lapjait olyan művészek autogramjai díszítik, mint: Aldo Ciccolini, Harry Datyner, Wanda Wilkomirszka, Bruno Gelber, Louis de Froment, Kurt Masur, Lawrence Foster, Régis Pasquier, Yuzo Toyama, Ivry Gitlis, Jean Pierre Rampal, Monique de la Bruchollorie, Ferencsik János, Szabó Csilla és a hazaiak közül Ruha István, Mircea Basarab, Mircea Cristescu, Emil Simon, Mariana Sîrbu, Kriza Ágnes és még sokan mások, akikről a mai fiatalok lehet már nem is hallottak.
Aztán megtörtént a „könnyes tragédiám”, ugyanis egy szombat esti koncert után –hogy az otthoni fészekben is újraéljem a hangverseny szépségeit–, keresem a füzetet, de mintha a föld nyelte volna el, nem találtam sehol. Törtem a fejem, vajon hol hagyhattam el? Búsultam kegyetlenül, sirattam az elveszett emlékeimet.
Néhány hét telhetett el, amikor egy osztályfőnöki órán rögtönzött kiskoncertet követően, jött a meglepetés. Osztályfőnökünk, Jakóné Barabás Margit figyelemmel kísérte a zenei fejlődésünket, így kérésünkre azonnal beleegyezett, hogy Ágoston Péter előadásában meghallgassuk a „szinte kész” állapotban lévő hosszú, technikailag és művészileg is problematikus Bach Chaconneját. Már kicsengettek, amikor az „oszi” mosollyal fordult felém:
– Gabi, neked van egy koncertlátogató, autogramos füzetedet?
– Inkább csak volt, mert elveszítettem – mondtam lekókadt fejjel.
– Szerencséd van, mert a füzet megkerült. Vajsza Miklós vár téged a következő koncert után.
Szólni sem tudtam örömömben, a szombati koncertig elviselhetetlenül hosszúak voltak a napok. Végül, csak eljött a várva várt pillanat, megkerestem Vajsza Miki bácsit, a filharmónia csellóművészét. Megtudtam, hogy a füzetet – amelyet a takarító személyzet talált meg a terem széksorai között – már hetek óta őrzi, de mivel név nem állt rajta, sok időbe telt, amíg „felderítette”, hogy a füzet „azé a zeneiskolás diáklányé, aki a koncertek szünetében, autogramért szokta a szólistákat megkeresni.” Látszott rajta, mennyire örül, hogy megkerült a füzet gazdája. De mielőtt átadta volna, elővette a tollát, és így szólt:
– Légy szíves, most itt előttem írd rá a nevedet és a címedet, hogy ezentúl – ha Isten ments, megismétlődne az eset –, ne legyen találós kérdés, hogy kié ez az értékes, szép füzet.
(Borítókép: A ferences kolostor – volt zenelíceum – udvari ablaka, részlet. Fotó forrása: wikipédia)
