El kéne indulni…
Még óvodás voltam, amikor egy nap egy „néni” jött, hogy meghallgassa, milyen szépen énekelünk. Az óvodában mindig sokat szerepeltem, így nem sokáig kérettem magam, énekelni kezdetem: Süssünk, süssünk valamit, Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod, Én elmentem a vásárba fél pénzzel, El kéne indulni…, egyik dalocskát a másik után. Ő csak hallgatott és mosolygott, majd arra kért, hogy a kezembe adott ceruzával, kopogtassam vissza a sötétzöld padocskánk tetején, az általa kitalált furcsa, játékos „dobolásokat”. Megsimogatta az arcomat, aztán elment. Nyár végén, amikor a szüleim azt fontolgatták, hogy melyik iskolába írassanak első osztályba, a postás hivatalos levelet hozott, amelyben arról értesítettek, hogy a tavaszi „felmérésen” tehetségesnek találtak, szeptember elsejétől várnak a beiratkozásra, a zeneiskola I. osztályába. Ezzel vége szakadt a szüleim dilemmájának…és én zeneiskolás lettem.
Akkor tudtam meg, hogy az a „néni”, aki az óvodában „megénekeltetett”, Guttman Gabriella énektanárnő volt, aki bevezetett a zene birodalmába. Szigorú alkat volt, de meleg-barna szemében mindig bátorító mosoly ült. Kézjelek szerint száz meg száz gyermekdalra tanított. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a módszer része volt a világhíres Kodály-módszernek, mint ahogy az is később világosodott meg, hogy azok a kis „dalocskák”, amelyeket óvodásként énekeltünk, Bartók Gyermekeknek zongoraciklusában, és Kodály Székelyfonójában leltek nagyszerű feldolgozásra. Kisiskolásként, lassan azt is megtanultuk, hogy a padlás- és pincekulcson kívül, a zenében violin-, basszus- és több C-kulcs is létezik. A baj ott kezdődött, amikor krokodilkönnyeket ejtve, semmi szín alatt nem akartam kimondani a basszuskulcs nevét, mivel meg voltam győződve, hogy az valami csúnyát jelent. Édesanyám napokon keresztül győzködött, amíg hosszas huzavona után, nagy nehezen végre kiejtettem a szegény-ártatlan basszuskulcs nevét.
Ötödik osztálytól, az első francia szavakra és sok francia énekre is Gabi néni tanított. Kiváló pedagógus volt, aki második édesanyaként figyelte fejlődésünket, apró lelki problémáinkra is mindig volt jótanácsa, megoldása. Később is érdekelte a sorsom, amikor már jó néhány éve tanítottam. Bármikor találkoztunk az utcán, vagy hangversenyen, kedvesen mosolyogva kérdezte: „Hogy vagy, mit csinálsz kis druszám?” Ilyenkor büszke voltam, hogy én is Gabriella vagyok!
Mosolygó pirospontok…
Az írás-olvasás, szépen fogalmazás, számolás és tisztelettudóan viselkedés tudományát Protopopescu Éva tanítónénitől sajátítottam el. Másodikosok voltunk, amikor Éva tanci belépett az életünkbe, akkor frissen helyezték a „zenesuliba”, kezdő tanítóként. Nagyon megszerette iskolánkat. A magyar tagozat néhány évi szünetelésekor ugyan áthelyezték a Brassai-líceumba, de a kis kitérőt leszámítva, majdnem egész tanítói pályáját a zenész nebulók oktatására-nevelésére fordította. Máig sem tudom, mi volt az a mágikus erő, amellyel minden gyermekből elő tudta varázsolni a szunnyadó tehetséget, adottságot. Nem kiabált, nem toporzékolt még olyankor sem, amikor rászolgáltunk volna haragjára. Elég volt, ha hosszan, bánatosan szemünkbe nézett, és akkor megdermedt a levegő körülöttünk. Azt sem tudtuk, hogyan hozzuk helyre az elkövetett hibát. Amikor dicsérni akart, csak széttárta két kezét, magához vont, s csak annyit mondott: „Drága gyermekem!” – és ez felért a világ minden kincsével. Mosolygó pirospontjai egy-egy jól sikerült fogalmazás margóján, bíztatásként végigkísérték szakírói próbálkozásaimat. Tőle tanultunk meg zenés betétekkel színdarabot játszani, verset mondani. Később, amikor már kinőttünk a szárnyai alól, nagy szeretettel figyelte zenei előmenetelünket, rendszeresen ellátogatott „produkcióinkra”, zenés fellépéseinkre, és tovább bíztatott.
Ma is, amikor véletlenül találkozunk az utcán, vagy telefonon hív távoli új otthonából, valami megmagyarázhatatlan melegséget érzek a szívemben. És olyankor az egész napom, mintha derűsebbé válna!
(Borítókép: A feences kolostor - volt zenelíceum - udvari ablaka, részlet. Fotó forrása: wikipédia)
