(1908. január 8. – 1998. február 17.)
Ami az emigrációba magával vitt háborús bűnösségét illeti, a Szekuritáté valójában azért próbálkozott több ízben a likvidálásával, mert Wass írásban tett hitet a kommunista hatalom igazságtalansága ellen és a magyarság jogai mellett. Mondhatni: összekuszált világ emberiségének lelkiismerete volt. Meggyőződésem: Wass Albert korának áldozata, szülőhazáját elhagyni kényszerülő politikai mártír, sokáig meg nem értett és el nem ismert, ízig-vérig erdélyi magyar értelmiségi. Élete egyik legnehezebb pillanatában Erdély, majd Magyarország elhagyása mellett döntött, bízva abban, hogy életben maradva az erdélyi magyarság, az összmagyarság kedvezőtlen sorsának a közvetítése írói hivatása és feladata lesz egyben. A kezdeti megélhetési nehézségek ellenére erőt merítve ahhoz, hogy még nagyobb író legyen, mint otthoni grófsága idején. Legnagyobb művei az emigrációban jelentek meg: németországi tartózkodása idején vált sikerkönyvvé az Adjátok vissza a hegyeimet!, Amerikában született meg A funtineli boszorkány, valamint a Kard és kasza. E három könyv az ötven legnépszerűbb magyar regény között szerepel ma is. És a többiekről még említést sem tettem. Wass Albert a legolvasottabb magyar írók közé tartozik, művei ott sorakoznak a könyvespolcokon, szívekben és lelkekben egyaránt. Miközben fájó, hogy az író emlékére csak „vándor székely” aláírással lehet szobrot állítani szülőföldjén.
Wass Albert hosszú, gazdag és értékes, ellentmondásoktól sem mentes írói pályafutását Molter Károly méltatása jellemzi a legjobban, aki a feltörekvő fiatal írótehetségről az alábbiakat vallotta: „Természetérzéke, tájmegidéző képessége csodálatos. Művei szélesen hömpölygő, robbanó erejű, nagyvonalú alkotások. A fiatal erdélyi prózaírók közül kiválik egyéni hangjával, látásmódjával; izgalmas történetei úgy áradnak belénk, mint egy forró vérhullám.”