A halottak napját ugyanúgy hosszas készülődés előzi meg, mint minden ünnepünket. Tervezéssel kezdődik, majd takarítással folytatódik, mert legalábbis Kolozsváron az embereket a mai napig megenné a szégyen, ha halottak napjára a sír, és - amennyire lehet - a közvetlen környezete, nem ragyogna.
Gyerekkoromban, amikor - legalábbis az emlékeim szerint - még szorosabb volt a kapocs az ember és természet között, normális körülmények között szeptemberben és októberben nem nagyon jártak az emberek a temetőbe. Ebben a két hónapban a télre készültek fel: el kellett tenni a rengeteg mindent, fel kellett tölteni a pincét, kamrát. A téli befőzések sok időt és energiát igényeltek, ráadásul a nappalok is rövidültek, munka után már nem szaladgált senki a halottjaihoz.
Amikor vége lett a nagy beszerzéseknek és eltevéseknek, október közepén-végén, a piacon egyre kevesebb volt a zöldség, gyümölcs, cserében eljött a virágárusok ideje. Megjelentek a krizantémok, a nagymamáim pedig ugyanolyan elánnal kezdték el tervezni a sír letakarítását és kidíszítését, mint nyáron a befőzést. Nálunk ugyanis a virágok beszerzése, és a sírok rendbe tétele ugyanúgy a nagymamák feladata volt, mint a szilvás gombóc, lekváros bukta, vagy szilvaízes derelye elkészítése. A világítás másik fontos kelléke, a gyertya, ilyenkor már minden rendes háztartásban ott lapult a fiókban. Több oka volt ennek: egyrészt soha nem lehetett tudni, hogy világítás előtt lehet-e majd gyertyát kapni. Másrészt, ha lehet is, milyen minőségű lesz majd. Lesz-e benne kanóc, meg lehet-e gyújtani. Ezért a gyertyát sokkal korábban megvásárolták. Ráadásul pontosan tudták, hogy melyik a jó minőségű, kiszagolták azt is, és rengeteget szereztek abból. Így aztán több évnyi gyertya volt mindig kéznél, ami soha nem fogyott el, mert minden évben újra feltöltötték a készleteket.
Amikor tehát a virágok ideje jött el, minden nap megnézték, mennyibe kerül. El kellett csípni azt az egy-két napot, amikor már és még nem volt felháborítóan drága. Mert attól ugyan nem kellett félni, hogy virág nélkül marad az ember, de egyáltalán nem volt mindegy, ki, mennyiért vásárolta. Az utcasarkon, a templomban ugyanúgy megbeszélték, mint ahogy azt, hogy a sárgabarack, vinetta, gogos mennyi volt. Ha valaki gyanúsan kicsi összeget mondott, magukban azt gondolták, hogy biztosan hazudik, ugyanakkor megszállottként keresték, a még olcsóbbat. Fontos szempont volt az is, hogy milyen a virág, mert az olcsó legtöbbször csúnya is volt.
"Nem szégyellik magukat az árusok olyan hitvány áruval megjelenni a piacon" - mondták az emberek egymásnak, miközben fogadkoztak, hogy bezzeg ha ők volnának a helyükbe, olyat soha nem kínálnának eladásra.
Nagyjából tíz napig tartotta izgalomba az asszonyokat a krizantém. Ezalatt mindenkinek, aki idejében be akarta szerezni a virágot, sikerült. Hatalmas csokor, mit csokor, halom virágokat vittek haza, mindkét kezük kellett hozzá, hogy át tudják ölelni. Otthon hatalmas gonddal és szeretettel helyezték el egy olyan helyen, ahol nem érhette fagy. Elővették az erre szánt rongyokat, takarókat, azokkal betakargatták. Mintha gyermeküket védelmezték volna. Átválogatták, szétosztották. Kiszámolták, hogy hány sírra kell vinni, szortírozták aszerint, hogy ki mennyire volt kedves rokon, ismerős, barát. A közelebbiek nagyobb, szebb virágot kaptak, a távolabbiak kisebbet. A maradék virágot azoknak a sírjára helyezték, akiknek legszívesebben nem is vittek volna, de a tisztesség megkívánta. Azokra a szomszéd sírokra is jutott ezekből az apróbbakból, amelyekről tudták, hogy oda évek óta nem jár senki. A temetőben sok ilyen halott ismerős is jutott az élőnek. Semmit nem tudtak róluk, de ha már sír-szomszédok voltak, és róluk nem gondoskodott senki, hát persze, hogy nem hagyták seprés, virág, gyertya nélkül.
A virág beszerzésével párhuzamosan megtervezték a sírok, és azok környezetének letakarítását. Előkerül a sír-takarító felszerelés: kis seprű, kis kapa, műanyag palack, amibe vizet lehetett tölteni a temetői csapokból, hogy a vázákat feltöltsék. Minden rendes családban volt ilyen. Ez az egységcsomag össze volt készítve egész évben, állandó helye volt, másra nem használták. Vészhelyzetben, bármikor, csak oda kellett nyúlni, és már lehetett futni sírt takarítani. Ha az embernek szerencséje volt, a szomszéd síroknak is gondos gazdája volt, aki azokban a napokban szintén ment, és serénykedett. Mások órákon át rendezgethették az elhagyatott szomszédos sírokat, öt-hatot is akár. Nyár óta megnőtt a gaz, sok levél lehullott, esetleg a föld is száraz, vagy már fagyos volt, szóval volt munka elég, ebbe bele lehetett fáradni.
Halottak napja előtti héten a temető már tele volt szorgos, többnyire asszonyokkal. Ahol férfi tevékenykedett a sír mellett, ott lehetett tudni, hogy özvegyről volt szó. Pontosan tudták, hány éve járt ki gondját viselve felesége sírjának. Csakis nagyon rendes emberről lehetett szó.
Halottak napján már minden sír gyönyörűen fel volt díszítve. Bár ez merész cselekedetnek számított, hiszen a temetői virágtolvajok sem voltak restek, és az őröket kijátszva lopták a virágokat, hogy aztán november elsején egy kis pénzt keressenek az eltulajdonított csokrokkal. Az emberek azonban számítottak erre, ezért a legtöbb virágnak levágták, vagy rövidre törték a szárát, illetve a vázákba nem a legszebbeket tették. A leggyönyörűbb krizantémokat halottak napján vitték magukkal. Amikor szép ruhába öltözve, az egész család kivonult. A kis táskákban, retikülökben gyertya és gyufa lapult. Gyertyából mindig betettek pár darabot tartalékba. Számítottak rá, hogy esetleg nem gyulladnak meg, vagy útközben eszükbe juthatott valaki, esetleg ismerőssel találkoztak, és úgy hozta az élet, hogy olyan helyre is el kellett menniük, amit nem terveztek be. Vagy olyan is volt, hogy megtaláltak egy olyan sírt, amit évek óta kerestek, tudták, hogy merre van, csak éppen nem botlottak bele.
Halottak napján már elegánsan, gyönyörű, de kézben tartható virágcsokrokkal, nem túl lassan, de nem is rohanva, zarándokoltak sírtól sírig. Ekkor már nem kellett aggódni semmiért. A halottak rendben voltak, a sírok ragyogtak. Ez a nap már a nyugalomról szólt, az elmúlt egy-két hét meghozta gyümölcsét. Ismét megtették, amit a szívük és a tisztesség diktált. Megemlékeztek szeretteikről, találkoztak sok, rég nem látott ismerőssel. A világítás végén, a temető előtt, a gyerekek sült gesztenyét, tükrös mézeskalácsot kaptak. Mindenki szomorkásan volt elégedett.
A temető szép volt, a sok lobogó láng azokban is felkeltette a reményt, hogy a halottjuk jó helyen lehet, akik egyébként nem hittek a túlvilágban.
*
Hogyha van halottak napja, az csakis vidám lehet, de semmiképpen nem szomorú. Hiszen ilyenkor az ember szép ruhába öltözik, és végig látogatja mindazokat, akiket szeretett, de már nem a földön laknak, illetve mindazokat, akiket nem ismert, de a szülei, nagyszülei szerették. Sok-sok mesével telik ez a nap, mindenkiről felsorolunk csomó szép és vicces dolgot, nyilván pár szomorút is, de emiatt mi már nem leszünk szomorúak, mert mindez a múlté, és most ugye a halottakat éppen ünnepeljük. Ha pedig valakit ünnepelünk, az tényleg nem lehet szomorú. Vannak olyanok, akiket élőként nem is ismertem, és ha ők most a Házsongárdban laknak, hát oda kell kimenni találkozni velük.
Kicsi Marika - élt négy hónapot - például a nagynéném volt, még akkor is, ha 28 évvel a születésem előtt meghalt. Vele csakis a Házsongárdban találkoztam, no meg a családi fotóalbumban, mert a Jóisten úgy rendelte, hogy ha már csak ennyi adatott meg neki ezen a földön, akkor legalább örökítsék meg hófehér pólyában, hófehér babakocsiban, 1943-ban abban a négy hónapban, amit itt töltött a földön.
A nagyszüleim is persze, mind hiányoznak, de a hiány otthon tud fájni, meg a mindennapokban. Azon a napon, amikor az a halottainkat ünnepeljük, akkor csak örülök, hogy ők voltak a nagyszüleim, hogy annyi mindent kaptam tőlük. A temetőben, halottak napján nem szomorkodunk. Csak visszük a sok gyertyát és virágot, és szépen megemlékezünk mindenkiről.
Tettünk gyertyát Laci bácsi sírjára. Ő 1968-ban halt meg, anyukám barátnőjének, keresztanyámnak az apukája volt. Csellósként dolgozott a kolozsvári filharmóniában, a családi kasszát kottamásolással egészítette ki. Nagyon szerették egymást Édesanyával, természetes, hogy minden évben megemlékezünk róla.
Utána Gyugyu néni következett, anyukám barátnője és pótanyukája. Gyugyu néninek Édesanya maradt Kolozsváron a legközelebbi támasza, élete végéig nagyon ragaszkodtak egymáshoz, nem kérdés, hogy hozzá is ellátogatunk.
Ildikó anyukájához is mindig elmegyünk. Egy anyuka minden körülmények között megérdemli, hogy gyertyát gyújtsanak a sírjánál. Ha a lánya nem tud hazajönni, megteszi a lányának a barátnője, pont erre való a világítás.
Piroska nénit egyikünk sem ismerte, 1986-ban halt meg. Nagymama arisztokrata barátnője volt. Nem tudott kimenni a lakásból, nagymama vitte neki a kenyeret, ő volt az egyik kapocs Piroska néni és a külvilág között. Nagymamának ígérte a festett kalotaszegi asztalt a székekkel, de az örökösök nem tudtak erről, nagymama pedig szégyellte elkérni.
Máriácska sírját csak körülbelül tudjuk, hogy hol van. Őt nem keressük, de amikor a temetőnek azon a részén vagyunk, rá gondolunk. Nagyon fiatalon vetett véget az életének, pedig látszólag mindene megvolt. Valamit nem vett észre a világ, ő pedig nem akart küzdeni.
Dénes bácsiék karolták fel nagytatát, amikor Kolozsvárra került, majd ők fogadták be fiatal feleségével, nagymamával, amikor nem volt hova menniük. Életük végéig barátok maradtak. Dénes bácsiról halála után 40 évvel is úgy beszélt nagytata, mintha előtte való nap váltak volna el. Dénes bácsit én már nem ismertem, de az udvarukon lévőn öklömnyi diót termő fára én is emlékszem.
Az ismeretlen katona sírja sem maradhat ki a sorból. Nagytata édesapját 1914-ben vitték el katonának, mielőtt a fia megszületett. Állítólag nem jutottak nagyon messzire, egy krumpliföldön látták utoljára kínok kínja között. Miután napokig gyalogoltak étlen-szomjan, nekiestek a nyers krumplinak, amitől az emberek jelentős része meghalt. Nem lehet tudni hova temették, ha egyáltalán akadt valaki, aki gondolt arra, hogy elhantolják. Felesége, dédnagyanyám, Szederjesi Polixénia, élete végéig várta - hiába. Nekünk, a családnak, már csak az ismeretlen katona sírja maradt, a hősök temetőjében, ahol minden évben gyertyát gyújtunk a dédnagypámért, akit megölt pár nyers krumpli.
Muttit és tátit leginkább Kinga miatt keressük meg. Ő nem tud minden évben hazajönni, hát megyünk mi, hogyne mennénk, gyertya és virág nekik is jár.
Nagymamáék sírjánál időzünk a legtöbbet, ide kerül virágból és gyertyából is a legtöbb. Itt vannak immár hárman, Marika, aki élt 4 hónapot, nagymama, nagytata, reméljük, hogy fent is találkoztak, és együtt nézik mosolyogva és elégedetten, ahogy édesanyával sorra járjuk a sírokat, nem hagyunk ki senkit, hogyan is tennénk, hiszen így kerek az év, ha egy nap meglátogatunk mindenkit a Házsongárdban. Idén sok fát kivágtak a temetőben, a sírtól ellátni a Fellegvárig, nagymama örülne, hogy ilyen szép a kilátás tőlük, belátni az egész várost.
Bandi bátya volt nagytata egyetlen rokona Kolozsváron, amúgy szobrászművész. A Szederjesi vonalon voltak unokatestvérek. Bandi bátya édesapja gyerekként fogadta be nagytatát, később fordult a kocka, Bandi egyetemistaként lakott nagytatáéknál. Gyertyát, virágot az ő sírjára is tettünk.
Öregkeresztmama volt nagymama kicsit szívtelen nevelőanyja. Neki sem volt könnyű élete, nem is csoda, hogy olyan volt, amilyen. Mi, gyerekek kötelességszerűen látogattuk, pedig mindig kaptunk tőle ördögpirulát. Mellette fekszik nagymama nagymamája is, az én szépanyám, a tisztesség úgy kívánja, hogy ehhez a sírhoz is elmenjünk.
Nagyék sírjára tavaly véletlenül bukkantunk rá. Idén kerestük, nem találtuk. Szerencsére volt a telefonomban egy fotó, és a háttér alapján be tudtam azonosítani, hogy hol lehet. Györgyi miatt volt fontos nekem is, annak idején a barátnőink nagymamája kicsit a mi nagymamánk is volt.
Molnár Sanyival zárult idén a kör a Házsongárdban. Mi és Molnárék élete teljesen összefonódott, együtt csináltunk mindent. Együtt nyaraltunk, kirándultunk, gombásztunk, mulattunk. Sanyi pár éve fekszik a Házsongárdban, elképzelhetetlen, hogy őt is ne látogassuk meg.
Közben beintegetünk D. Laci szüleinek, köszöntjük Kós Károlyt, Aletta van der Maet-et, Dsida Jenőt, Brassait, és mindenki mást, aki mellett elmegyünk vagy eszünkbe jut.
Szeretek világítani.
*
November elsején nagymamáéknál egymásnak adták a kilincset a látogatók. Persze, szimbolikusan, hiszen volt olyan, aki csak a kapun köszönt be, úgy váltottak pár szót a kerítés lécei között. Ők a távolabbi ismerősök voltak. Akiket közelebbről ismertek, a rokonok be is mentek, kicsit megpihentek a temetőbe vezető meredek úton. Merthogy nagymamáék a temetőhöz nagyon közel laktak, és akkoriban az emberek gyalog mentek világítani. A busz ritkán járt, többnyire tele is volt. És Kolozsvár nem olyan nagy város, hogy a főtérről, vagy a közeléből ne lehessen felgyalogolni a Házsongárdba.
Nagymama készült, mert az sehogy se nézett volna ki, ha vendégek érkeznek, elfáradva, és nem tudja megkínálni őket valamivel. Almástésztát sütött ilyenkor, vastagabb, élesztős tészta volt alul-felül, középen pedig jó sok alma. A gyümölccsel nem spórolt, úgy volt finom, de a tisztesség is úgy kívánta, hogy sok alma legyen benne.
Nagymamáék korán mentek világítani, kicsi Marika sírját már korábban rendbe tették. Elsején csak el kellett rendezni a virágokat, meggyújtani a gyertyákat. Aztán elszaladtak ahhoz a pár sírhoz, ahova úgy érezték, a tisztesség úgy kívánja, no meg egy ismeretlen katonához. És már mehettek haza, vendéget várni, nehogy csalódást okozzanak mindazoknak, akik számitottak arra, hogy ott, a Tordai út 58 szám alatt, már majdnem a temetőnél, kerítésen kívül, vagy belül, de kicsit meg lehet pihenni.
Tordai út 58 számunkra már régen nincs. Nagymamáék is csatlakoztak kicsi Marikához, és a Házsongádban várnak ránk. Nem is a Tordai út felől közelítjük meg a temetőt. De sírjaink, ahova minden évben elmegyünk vannak, virágot viszünk, gyertyát ugyanúgy gyújtunk egy ismeretlen katonánál. És a nap megkoronázásaként almástésztát is kaptunk ajándékba.
