Világ a lencsén keresztül

Világ a lencsén keresztül
Hogyan látjuk a világot? – ez az egyik legszubjektívebb kérdés, amelyet feltehetünk, hiszen ahány ember, annyi nézőpont, és ha mindezt ötvözzük a fotózással, akkor csodák kimeríthetetlen tárházát fedezhetjük fel.

SIMON SOMA 

A fényképek készítése régen sokkal bonyolultabb volt. Ott volt a film, amelyet a fényképezőgépbe kellett fűzni, és csak adott számú képkocka állt rendelkezésre, ha pedig egyszer lenyomtuk a gombot, annak a képkockának végleg eldőlt a sorsa – beleégett a kép, amelyet készítettünk. Emellett a képek előhívása is külön kémiai folyamatot vett igénybe. Ezzel szemben a digitális fényképezőgépek világában nem kell attól félnünk, hogy esetleg óvatlan kattintással elpazaroljuk a képkockát, illetve arra sem kell vigyázzunk, hogy csak a legfontosabb dolgokat fényképezzük, mert elfogy a film.

Mára már jóformán fényképezőgépre sincs szükségünk, hiszen mindenkinek ott lapul a zsebében az okostelefonja, amellyel bármikor megörökíthet bármit. A technika fejlődése és a közösségi oldalak lehetővé teszik, hogy megláthassuk a világ sokmilliomodik arcát. Ez alatt nem feltétlenül arra gondolok, hogy felfedezhetünk olyan helyeket is, ahová másképp nem biztos, hogy lehetőségünk lenne eljutni – persze, ez is hatalmas előnye –, de a közvetlen környezetünket is számtalan új nézőpontból megismerhetjük, hiszen nincs két egyforma nap, nincs két egyforma ember sem.

Ezt vélem a fotózás egyik legnagyobb pozitívumának: hiába készült már valahol vagy valamiről számtalan fotó, a helyzetekben és legfőképpen a bennünk rejlő különbségek miatt mindig születhetnek teljesen új nézőpontok. Ennél is szebbnek tartom, hogy a képekkel nem csupán egy-egy pillanatot örökíthetünk meg, hanem mesélni is tudunk velük: lehetnek figyelemfelkeltők, elmondhatnak nekünk történetet, érzelmeket adhatnak át.

bbte-oszifelveteli2Hirdetés

De pontosan hogyan is alkothatunk ilyesfajta képeket? Sajnos konkrét recepttel nem tudok szolgálni, hiszen minden témát és helyzetet számtalan oldalról meg lehet közelíteni, a végeredmény pedig csak a mi kreativitásunkon múlik. Azt tudom tanácsolni, hogy először próbáljuk elsajátítani a komponálás és a gépkezelés elméleti alapjait, aztán bátran merjünk belevágni a dologba, hiszen a legjobb tanár ebben az esetben a tapasztalat. Ne tántorítson el minket az sem, hogy mit gondolnak majd mások a munkánkról, vagy esetleg arról, hogyan is készítettük el az adott képet. El kell fogadni, hogy néha gyengébb képek sikerülnek. Másztam már fára és feküdtem a földre is a jobb kép kedvéért, de ha sikerül a fejünkben lévő fotót a fényképezőgépben viszontlátni, akkor megérte a sok befektetett munka.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a képszerkesztő programok csodákra képesek, főleg, ha RAW-formátumban készítjük a képeinket. Itt most nem konkrétan a Photoshopban történő legózásra gondolok – annak is megvan a varázsa –, hanem arra, hogy a képből mennyi elveszett részlet, szín és textúra előhozható, néha még az elrontottnak hitt fotót is meg tudjuk menteni, ha kis időt töltünk ezeknek a képszerkesztő módszereknek az elsajátításával.

Lehet, hogy elsőre egyszerűnek tűnhet a dolog, de mint mindenben, ebben is megvannak a buktatók és a leküzdendő akadályok. Van, hogy túl sötét van már, nincs nálunk állvány, és kézből elmosódik a kép, máskor pedig túl erős a napsütés, és a barátunk arcán nem néznek ki jól az árnyékok. Csak két példa, amelyet helyben kell megoldani a jó képért, a hasonló akadályok áthidalásához pedig – akárcsak a komponáláshoz – a kreativitásunkra lesz szükségünk. Ha azonban valaki megtalálja a fényképezésben az örömet, akkor egészen más világ tárulhat elé a különböző képkivágások és szituációk révén.

(A szerző harmadéves újságírás szakos hallgató. A borítókép a szerző felvétele)