Az ókori latin források szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy Traianus császár két háborúban elfoglalta a Dák Királyságot és Decebalus király mesés, 160 tonnát nyomó aranykincséből felépítette a ma is milliók által látogatott Forum Traiani-t és világhíres oszlopát Rómában. Azt már valószínűleg Traianus is tudta, hogy a Dák Királyság területén vannak olyan hegyek, amelyek igen gazdagok aranyban. A dákokkal akkor már két évszázada létező gazdasági kapcsolatok bizonyára számos római kereskedőt sodortak az Érchegység ködös völgyeibe, ahol a feltételezések szerint, a dákok is űzték az aranybányászatot – vagy legalábbis, az aranymosást. A meghódított Erdély alig néhány év alatt vált a Római Birodalom szerves részévé és lett 160 éven át Európa egyik legfontosabb gazdasági erőforrása. Bár a rómaiak bányásztak aranyat Hispániában és Dalmáciában is, az Érchegység közepén elterülő Nagycsetáté, Nagykirnyik és Igrény vulkanikus-dacit masszívumai a Római Birodalom legfontosabb felszínalatti aranybányái lettek. A Kr.u. 131 és 167 között keletkezett, a világon szinte egyedülálló viaszos táblácskák – amelyeket az egykori római bányászok a bányajáratokban felejtettek – bizonyítják, hogy Dalmáciából és a Birodalom szinte minden részéről sereglettek ide az aranybányászatban jártas szakemberek, bányászok és kereskedők. Alburnus Maior, a mai Verespatak csak egyike volt a ma már név szerint is ismert számos római bányászgyarmatnak, amely Ampelum (Zalatna) körül csoportosult. Az Érchegységnek ez a középső régiója – a kimeríthetetlen aranyforrás miatt – olyan különleges pontja volt a Római Birodalomnak, hogy sajátos jogi státusszal és saját pénzügyi biztossal rendelkezett. Ekkor keletkeznek azok a római bányajáratok, amelyek ma a világon egyedülállóak. A több kilométeres római bányajáratoknak ma csak egy rövid szakasza látogatható 1981 óta a nagyközönség által, de az 1999 óta Béatrice Cauuet francia régész és csapata által vezetett nemzetközi kutatócsoport ásatásai révén sikerült feltárni újabb, eddig ismeretlen római járatokat és tisztázni a bányák kronológiáját is. Nagyrészt ezek a bányák tartották életben Dacia provinciát és tették lehetővé azt, hogy a mi vidékünk is részese lehetett annak a birodalomnak, amely a mai modern Európa alapkövének számit. A római bányák és az ott folyó bányászéletről tanúskodó, 1786 és 1855 között felfedezett viaszos táblácskák nemcsak egyedülálló jellegük miatt érdemesek a világörökségi címre, de a régió és általánosságban, Európa történetében játszott szerepük miatt is. A Római Birodalom határai és gazdasága másképp nézett volna ki, ha a dalmáciai illír bányászok nem áskálódnak olyan mélységekig a Nagycsetáté gyomrában.
A római aranyának legendája a középkorban is elevenen élt a köztudatban. A francia kutatócsoport talált olyan fadarabokat is a római vájatokban, amelyek a X-XII. századra datálhatók. Levéltári források pedig arról tanúskodnak, hogy a Kirnyik (Chernech) neve már 1347-ben is ismert volt. Köleséri Sámuel pontosan háromszáz éve keletkezett Erdély aranybányászatáról (Auraria Romano-Dacica, Szeben, 1717) című munkájában azt írja, hogy az arany bányászata Verespatakon és Abrudbányán folyamatos volt. Erről tanúskodik Georg von Reichersdorff 1550-es vagy Pierre Lescalopier 1574-es beszámolója is. A Bethlen Gábor féle bányászreform után, 1684-ben már 60 kőzúzó malom létezett Abrudbánya környékén, ezek egyike ma is a verespataki Bányászati Múzeumban látható. Köleséri Sámuel 1717-ben irt és egész Európában ismert könyvében rendkívül szemléletesen örökíti meg azt a Verespatakot és az abrudbányai aranybányászatot, amely még a nagy Mária Terézia féle bányászreform előtti állapotokat tükrözi. Leírásából számos, korabeli régészeti felfedezésről és az egykori római világ emlékeinek állandó jelenlétéről is olvashatunk. A XVIII. században Verespatak minden szempontból megváltozott. 1756 után szászokat telepítenek a településre, új evangélikus, unitárius, katolikus templom épül és a környék számos masszívumában újraindul a földalatti bányászat. Alig 40 év alatt, Verespatak faluból egy kisvárossá nőtt és lett az Érchegység aranybányászatának és Erdély gazdaságának egyik jelentős központjává. Ez fokozódott a XIX. században is, amelyről többek között Téglás Gábor régészeti beszámolói és Csiky Lajos 1873-as pittoreszk felvételei is tanúskodnak. 1857-ben például Lukács Béla a Korabia hegycsúcson felfedezi azoknak a római bányászoknak a temetőjét, akik a világhíres vájatokban dolgoztak. Ekkor készül el a verespataki bányák első bányász-térképe is 1868-ban Franz Pošepný által. A bányász városban – ahogy 1800 évvel ezelőtt is – mindenki a föld alól előkerülő arany kitermeléséből élt egészen az 1980-as éveik, amikor a föld alatti bányászatot felváltotta a felszíni bányászat.
Az 1999-ben indult, sok vitát és politikai csatározást kiváltott, a Rosia Montana Gold Corporation kanadai vállalat által kezdeményezett és részben általuk is támogatott régészeti ásatások egészen 2012-ig tartottak és a világon egyedülálló római bányászgyarmat-rendszert tártak fel. A kanadai cég egy évtizeden keresztül tartotta feszültségben az országot és segítette elő azt az egyedülálló civil mozgalmat és kezdeményezést, amely tízezreket vitt utcára az ország számos nagyvárosában és tette lehetővé Verespatak nemzetközi elismertetését és megismertetését.
A „Verespatak-ügy” egy olyan mozgalommá nőtt, amely etalonjává lett a liberális, környezettudatos és saját kulturális és természeti örökségéért felelősséget vállaló, azt megismerni és megőrizni akaró fiatalok Romániájának. Verespatakért két, Európát megrengető Birodalom is eljött hozzánk és ez a település játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy Romániában is felismerjék végre, hogy a természeti örökség és a régészeti emlékek nem csak kövek a tájban, hanem saját identitásunk meghatározó elemei. Ezt, a ma alig 2000 fős községet és annak omladozó épületeit, még menthető természeti és kulturális örökségét terjesztette fel Románia most a világörökségi listára és remélhetőleg, 2018-ban el is nyeri azt.
