Abrudkerpenyesen még javában dolgoznak a gépekkel, próbálják összeszedni, amit lehet a hatalmas eső után, ami kidöntött fákat, rengeteg hulladékot felgyűjtött, a lezúdult víz házakat ledöntött és elárasztott. Verespataktorkánál, a Verespatakhoz vezető letérőnél gyerekek játszanak az úttesten, a felnőttek italoznak az útszéli kiskocsmában. Az aszfalt mintha kifogyott volna, az út mentén elhagyott gépek, a fák között megbújva házak magányosan – csak a vidék változatlanul szép, regényes. Verespatakon a csend, az üresség szinte általános, jellemző. Lakat mindenütt, házak kapuján és hivatali intézmények ajtaján egyaránt, az épületek ablakai betörve. A történelmi városközpontban megjelölve sok műemléképület, néhányan tábla is jelzi a ház nevét, leírását, meg az ígéretet, hogy a kanadai bányavállalat, a Gabriel Resource majd restauráltatja, helyreállítja, megőrzi... Hiszen a vállalat szinte mindent felvásárolt, a műemléképületek szinte mind a tulajdonát képezik. Azt már nem tudhatjuk meg tán sosem, hogy ezt az ígéretüket megtartották volna-e, illetve egyáltalán mit ért volna a felújított, de üresen, elhagyottan álló épület. Több helyen ottmaradtak a molinók, egy részükön a bányavállalat által a településen elvégzett természetvédelmi vagy épület-állagmegőrzési munkákat sorolják fel, másokon még olvasható a helyiek „jelszava”, hogy ők „dolgozni akarnak, nem kéregetni”. Nem lehet látogatni semmit, a múzeum is zárva, habár a programja mást jelez. Egyetlen forgalmas hely a központban a kisbolt meg az előtte levő terasz. Alig néhány turista próbálja felfedezni magának a kis települést, és még lehetőség sincs arra, hogy netán valamire pénzt költsenek. A hír ugyan eljutott a településre, hogy Verespatak a világörökség része lett, sőt felkerült a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listájára is – „de most már mindegy, hiszen már szinte mindenki elköltözött a településről”, legyintett egy középkorú nő, és mozdulatában benne volt a lemondás mellett egyfajta reménytelenség.
Verespatak több év, sőt évtized vitájának volt a tárgya, és jelenleg sem tisztázott a sorsa. A térség védetté nyilvánítási folyamata kilenc éve elkezdődött, amikor az országos műemlékvédelmi bizottság javaslatára Románia felvette Verespatakot a világörökséggé nyilvánításra javasolt helyszínek jegyzékébe, és erről értesítették az UNESCO-t is. Később azonban visszavonta az akkori Szociáldemokrata kormány a javaslatot, azza az indokkal, hogy ez nem kedvez az ország érdekeinek a bányavállalattal szembeni perben. Ugyanis a kanadai Gabriel Resources vállalat jelentős kártérítést követelt amiatt, hogy a román állam folyamatos huzavonája miatt nem sikerült megkezdenie a ciántechnológiás külszíni bányászatot. A jelenlegi kormány újraindította az eljárást Verespatak és környéke világörökséggé nyilvánításáról – ami, mint tudjuk sikerrel járt, de most számtalan kérdés is felmerül. A pereskedés ugyanis a bányavállalattal még messze nem ért véget, és a cég szerint Románia megszegte a beruházási szerződésben vállalt kötelezettségeit, amelyeket most még kevésbé teljesíthet. Bizonytalan egyelőre, hogyan fog lezárulni ez a jogvita, és rendezését mennyire befolyásolja majd az UNESCO-döntés, illetve a világörökségi státusz.
A politikum persze már a kijelentések szintjén is igyekezett egyensúlyozni, ugyanis a mondhatni kötelezően örvendező gratulációk mellett az is elhangzott, hogy nem feledkezhetnek meg természetesen a bányászatról sem, elvégre az ország gazdasága szempontjából fontos a természeti erőforrásainak a kiaknázása. Ezt már korábban megjegyezte még a miniszterelnök is, hogy függetlenül attól, felkerül-e Verespatak az UNESCO-listára, „akkor is meg kell találni az arany kitermelésének a lehetőségét”. Tehát legyen meg a világörökségi cím, mert legalább jól hangzik, és majd csak sikerül mellette a drága altalaji kincset is értékesíteni valahogy – amolyan maradjon meg a káposzta és a kecske is lakjon jól módszerrel.
A világörökség valóban egy státusz, és aki Verespatakon jár, elhiszi és meggyőződik róla, hogy a térség megérdemli a védettséget. Azonban csak magából a státuszból, a minősítésből, a védettség szép leírásából a település, a még ott maradt lakosság nem fog megélni, még csak túlélni sem. Tervek kellenek, és nem majd valamikor, hiszen a település jelenlegi látványa amolyan utolsó órát sejtet: mert ami egyszer összeomlik, azt újra fel nem fogják többé építeni, aki egyszer onnan végleg elköltözött, többé nem fog visszatérni. Az illetékeseknek, hatóságoknak és a Verespatak megvédéséért annyi éven át tüntetőknek, civil szervezeteknek most nagyon tudatosan és komolyan kellene befejezni ezt a munkát, hogy ami még megmaradt a helyből, teljesen el ne vesszen.
Borítókép: Verespatak központja 2021 július 31-én
