SZABÓ TÜNDE
Míg nekem ez volt az első Vasvárim, a kolozsvári EKE-nek már a tizennyolcadik – valószínűleg ez a különbség is hozzájárult, hogy bringázóként nekem nagyon jó élmény volt. Remélem, hogy a szervező EKE-seknek is, bár ők keltek legkorábban, hogy már reggel 7-kor megnyissák a kolozsvári előrajtot a monostori Carrefour (volt Billa) parkolójában.
A bringások zöme ugyanis a 100-as változatra nevezett be: a 99 nevezett közül 73-an indultak Kolozsvárról úgy, hogy hat személy korábban lemondta a részvételt, hárman pedig egyszerűen nem jelentek meg. 17-en a gyalui rajtnál vágtak neki a 85 km-es változatnak.
A Kolozsvár–Gyalu táv nem véletlenül szerepel sprintként az egyik népszerű tracker-alkalmazásban, laza félórás bemelegítés a több tíz kilométeres kapaszkodáshoz. Sima terep, sima aszfalt, csak a mellettünk túlzott sebességgel és hanggal elhúzó autók jelentette stresszen kell túllépni. Illetve túltekerni.
Gyaluban megkapjuk és feltesszük a bringákra a rajtszámot, kezdőként belenézünk a papíron is megkapott túraleírásba, pótoljuk a kihagyott reggelit, és miután személyesen is megbizonyosodunk róla, hogy az EKE-sek lehoznak a hegyről, akár nekünk, akár a bringánknak esne komolyabb baja, vidáman beleállunk a pedálokba.
A tarnicai tavak mentén kanyargó út az egyik legfelszabadítóbb része a túrának: az ember már érzi, hogy teljesít az első ellenőrző pontig tartó 23,5 km-en, 378 méter a szintemelkedés, de ezt élvezetes ereszkedések tarkítják, a táj pedig minden megtett méterért azonnal jutalmaz a látvánnyal.
A havasnagyfalui elágazásnál, a hegy alatt abrakolunk: vizet, édességet, gyümölcsöt kapunk a szervezőktől, illetve a táv megtételét igazoló matricát. Fotózással, kerékfelfújással, beszélgetésekkel együtt két órányi sétabringázást nyugtázunk, majd indulunk is tovább, mert tudjuk, most jön a neheze.
Utólag már azt is, hogy nem a neheze, hanem a brutális része jön a túrának a Funtineli-tetőig: az alig 18 kilométer 600 méteres szintemelkedéssel van megspékelve. Ez az a szakasz, ahol az ember szépen elveszíti minden büszkeségét, és ahol már nem bírja a lába, térde, tüdeje, szépen leszáll a bringáról, és tolja pár száz métert. Mert ezen a szakaszon nincs ám könnyű emelkedő, lazító egyenes vagy felszabadító gurulás lefelé, csak és kizárólag kizsigerelő kapaszkodás a méterekért és a következő szuszért. És pont a minden mást kiiktató erőfeszítés az, ami észrevétlenül kimossa az emberből az előző heti munkastresszt.
Havasnagyfalu felé nemcsak az erő fogy el, hanem a szó is: a tető felé közeledve a látvány és annak megörökítése miatt is le kell szállni a bicajról. Az erdős hegyoldalak gerincén, a tisztásokon meghúzódó apró házak teteje azért is csillogott annyira, mert az ég közben erősen sötétkékre váltott. A közeledő eső elképesztő fényviszonyokat teremtett, a lenyűgöző látványért úgy is hálásak voltunk, hogy sejtettük, nem a szervezők színezték ilyenre nekünk a tájat.
Az egymástól tíz, sőt száz méterekre is elszórt házakból álló Havasnagyfaluban iktattuk be az első hosszabb, nem hivatalos pihenőt, és itt kapott el az első megérkezettség-érzés. Az eső szerencsére nem, miközben itt kaptuk a hírt, hogy a pár kilométerrel odébb (és még feljebb) lévő, második ellenőrzőponton épp veri az eső az önkénteseket és az oda beérkezett túrázókat. Mi, a lazán hátul tekerők csak egy kisebb esőt, inkább csepergést értünk utol azon a meglepően sima aszfalton, amely a faluból a Funtineli-tetőre vitt.
Itt szendvicset és emlékkokárdát kaptunk, de csak úgy éreztük, hogy kitüntetésként, amiért saját erőből megtettük a túra legnehezebb szakaszát, valójában ezzel kezdődött a teljesítménytúra emlékezős része. Az emlékezéshez le kellett ereszkedni a Bélesi tóhoz, de az út felső szakasza tisztességesen elázott és szétkátyúsodott földút volt, úgyhogy ez biztosította a legtöbb adrenalint és a legdurvább fékkopást az egész nap során.
A tetőn többségi honfitársaink ugyanazt a csatát készültek vásári hangulatban és kellékekkel megünnepelni, amelynek elvesztésére, a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagjának és vezetőjének, Vasvári Pálnak közelebbről felderítetlen halálára készültünk mi is emlékezni. 1849. július 13-án, miközben Kossuth Bălcescu közvetítésével már béketárgyalásokat folytatott Avram Iancuval, a felfegyverzett mócok valahol Havasnagyfalu és a régi, azóta elárasztott Jósikafalva között lemészárolták Vasvári mintegy 600 fős szabadcsapatának kétharmadát.
Az első világháború előtt kőhalom és gerendakerítés jelölte, hol eshetett el Vasvári Pál, a márciusi ifjak egyik legtehetségesebb értelmiségije, és kétségkívül az egyik legkevésbé tehetséges hadvezére. Lelkesedése ugyan fegyverre ragadta, 1849 nyarán viszont már visszavágyott az íráshoz, ahogy feljegyzései tanúsítják. Holtteste soha nem került elő, elestének valószínűsített helye 1914-ig viszonylag ismert pont volt a kirándulók előtt. Ezt a helyet a faluval együtt elárasztották a bélesi duzzasztógát megépítése után, a falut pedig felköltöztették a domboldalra.
Így a megemlékezés is lent, a vízparton zajlott, a koszorúk a tó vizére repültek, miközben a hagyományőrző huszárok tisztelegtek. Két román atyafi viszont korántsem tisztelgett, motorcsónakjukkal az emlékezés közben, végén a közelben köröztek, és az általuk biztosított decibeltúltengést egyáltalán nem tudtuk a kíváncsiság számlájára írni.
A gáttól azért fogynak ultranehezen a kilométerek Jósikafalváig, mert megint tiszta emelkedő az egész. A faluból kikapaszkodva viszont olyan 13 km-es, folyamatos ereszkedő következik, amelyről minden bringás álmodik. Szinte végig, Kiskalotáig tükörsima az aszfalt, gyönyörű a táj, kanyargós az út, ritka a gödör – katartikus élmény a száguldás. Alig 26”-os kerekű hegyibringával is elcsíptük a 70 km/órát, nem is merünk belegondolni, hogy az országúti kerékpárosok itt mennyivel zúgtak le.
Nem hivatalos pihenő Nagykalotán, majd hivatalos pihenő, kávé és fánk a bánffyhunyadi Kudor-portán, hogy aztán különösebb sietség nélkül, de stabilan haladjunk az itt is hangos E60-as úton Körösfőre, a célba. Mire kifújjuk magunk, és visszahízott büszkeséggel kipakoljuk a legjobb fotókat, távokat a Facebookra, Branea Róbert felelős szervező már szedi is össze a megmaradt csapatot (egy része ugyanis visszaindult Kolozsvárra), hogy tekerjünk még egy-kétszáz métert a körösfői templomhoz. Ott legnagyobb meglepetésünkre tapssal fogadnak a település magyarországi vendégei (a lájk már természetesebb, mint az offline taps), a megtett túra itt már korántsem tűnik olyan nehéznek, mint 40-50 km-el korábban.
A templomdomb aljában állítottak emlékkopjafát Vasvári Pálnak, itt zajlik évente a megemlékezés hivatalosabb része népdallal, koszorúzással, hagyományőrző huszárokkal, helyi és testvértelepülési notabilitásokkal, végül emlékplakettek kiosztásával. A túrázók közül ilyen kitüntetést Szilágyi András kapott, aki 17 éve először lejárta és felmérte, most pedig, 70 éven felül is lazán végigtekeri a Vasvári-túrát.
Ahol az ember kicsit odapusztul, de aztán legyőzi önmagát meg a kishitűségét. Jövőre már arra se emlékszünk, hogy a vacsora után zuhogó esőben szaladtunk a kolozsvári buszig, csak arra, mekkora buli ez a Vasvári 100.
