Sugárzóna
Az ember szenved, de mint Vadmalac, érzi, hogy jó ügyért, és büszkén viseli. Az iskola felénél tartok, és már talán nem vagyok olyan kimerült, mikor befejezzük. Visznek a hullámok a jogosítvány tengerén. De még messze vagyok attól, hogy földet kiáltsak.
*
Kollégám megszervezi a nulladik Látó tábort Bagoson, a szülőfalujában. Remek program mindkét értelemben: szellemileg és fizikailag egyaránt. Csillagnéző, bor- és pálinkakóstoló (a Szilágyságban vagyunk elvégre), biciklitúra, termálfürdő, előadások Hervayról, Mester Zsoltról, az író szerepéről, könyvbemutatók.
A biciklitúra az én végzetem. Mikor meghallom, hány kilométer, azt gondolom, könnyedén végigcsinálom. Aztán az út mintegy felénél érzem, meg fogok halni. Hálistennek a zilahi magyartanárnők, akik mint mindig, ezúttal is eljöttek a rendezvényünkre, hosszas töprengés után úgy döntöttek, hogy elkísérnek autóval. Vizet adnak a szenvedőnek, aki még megy vagy háromszáz métert, akkor azonban végleg feladja. A kocsiba ülök, az egyik hölgy pedig fel a biciklire, hogy ő tegye meg helyettem az út másik felét.
A bonyodalmak azonban nem érnek véget. A földút kezdetén úgy értjük, még van kétszáz méter. Elindulunk gyalog (Noémi, a két tanárnő meg én), de sehogy sem érünk oda. Mi feladjuk egy adott ponton, ők mennek tovább. És valóban megérkeznek a megcélzott vízeséshez, mi meg lemaradunk a közös fényképről.
Amíg várakozunk rájuk, Noémi kölcsönbiciklijének gumija nagyot szisszen. Én beülök a kocsiba, Noémi az én biciklimre, az övét pedig a kollégám elhozza szintén biciklivel. Kaland és irodalom – ez a nulladik.
