Legújabban éppen a Hargita megyei uzvölgyi temetőben nyugvó, első világháborús osztrák-magyar hadsereg katonái kerültek közvetett kereszttűzbe, ami a romániai magyar közösség soraiban óriási megbotránkozást és felháborodást keltett. A véletlenszerűen felfedezett helyzetre – mármint, hogy nagy építkezési „munka” zajlik a temetőben, ahol román katonáknak állítanak emléket – egy helyi hagyományőrző egyesület hívta fel a napokban a közvélemény figyelmét. A csíkszentmártoni önkormányzat szerint a közigazgatásilag hozzájuk tartozó temetőben ugyanis 52 betonkeresztet és szintén betonból készített, nagyméretű ortodox keresztet helyeztek el, az emlékhely ünnepélyes felavatását május 17-re tervezik.
Az egyesület által közölt információk és dokumentumok alapján, illetve a napvilágot látott különböző nyilatkozatokból, állásfoglalásokból az szűrhető le, hogy a Bákó megyei, az Uzvölgyétől 22 kilométerre fekvő Dormánfalva önkormányzata önkényesen alakította ki az első és második világháborúban elesett román katonák parcelláját az első világháborús, 1917-ben létrehozott osztrák-magyar katonai, valamint a második világégés ütközeteiben a környéken elesett honvédek emlékművét is őrző temetőben. Az egyesület által közzétett adatok szerint itt a Monarchia 603, hősi halált halt katonája nyugszik, többségükben osztrák és magyar honosságú, továbbá németek és oroszok. A hősök között szerepel egy Balczau Miklós nevű román nemzetiségűként feltüntetett hadnagy, aki a román királyi hadsereg 57. gyalogezredében szolgált, vélhetően lövéstől származó sérülés miatt hunyt el, és itt temették el. A moldvai önkormányzat egyrészt arra hivatkozik, hogy a terület jogilag hozzájuk tartozik – márciusban a közel 8000 négyzetméternyi területet a község magánvagyonából annak közvagyonleltárába helyezte át –, másrészt pedig a temető nemzetközi jellegét hangsúlyozza, mivel ismereteik szerint itt magyar, osztrák, német, olasz, szerb, orosz és román katonák nyugszanak.
Adott tehát egy meglehetősen vitás helyzet, amellyel a magyar közösségnek kénytelen-kelletlen szembe kell néznie, és amelyhez valamilyen módon viszonyulnia kell. A betonkeresztek a helyükön állnak, a május 17-i felszentelési határidő rohamosan közeledik, az idő rövidsége miatt pedig kevés az esély arra, hogy addig sikerül tisztázni az alapvető vitás kérdéseket. Például azt, hogy mi a helyzet a két önkormányzat között évek óta vitatott tulajdonjogi viszonnyal, valamint nyugszanak-e a temetőben ténylegesen román nemzetiségű katonák? Nehezen hihető, hogy a dormánfalvi önkormányzat hirtelen fontolóra venné a csíkszentmártoniak hivatalos megkeresését – amelyben utóbbi a vitatott terület feletti tulajdonjoggal kapcsolatos márciusi tanácsi határozat visszavonását kéri –, és az utolsó percben meghátrálna, miután már gondosan elhelyezték a betonkereszteket, és a legfrissebb hírek szerint még most is folynak a temetőben az átalakítási munkálatok. Ezért egyelőre a legjózanabb megoldás az ünnepség elodázása lenne, hiszen a jelenlegi feszült hangulatban az esemény könnyen román–magyar etnikai konfliktussá fajulhat, ami senkinek sem jó. Ennek érdekében az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor nyílt levélben fordult Viorica Dăncilă kormányfőhöz, a Szövetség vezető tisztségeket betöltő politikusai pedig közösen kérték a hatóságokat, hogy a tulajdonjogi helyzet tisztázásáig állítsák le a katonatemető átalakítását, és ezáltal előzzék meg az esetleges további feszültséget. Amennyiben viszont az illetékesek részéről nem mutatkozik erre vonatkozóan tárgyalási és kompromisszumkészség, akkor joggal feltételezhető, hogy a román emlékhely kialakítását elsősorban nem kegyeleti szempontok, hanem inkább (a politikai) erőfitogtatás, netán a szépen gondozott és magyarok százainak évente emlékező-főhajtó zarándokhelyévé vált temető okozta „viszketegség” vezérelte. Hadd tegyem hozzá gyorsan: még akkor is, ha önmagában a kegyeletápolás alapvetően jó szándékból is eredhet. Ha végül május 17-én mégis lesz avató ünnepség, akkor a magyar közösségnek semmiképpen sem szabad bedőlnie az esetleges provokációknak.
A dormánfalvi polgármester – aki a kisebbik kormánypárt, a Liberális és Demokraták Szövetségét (ALDE) képviseli – nyilatkozatából úgy tűnik, hogy a román parcella létrehozása nem csupán helyi, hanem államilag, azaz kormányzati szinten felkarolt kezdeményezés volt, ugyanis mind a román védelmi minisztérium, mind a kulturális szaktárca láttamozta a terveiket, a védelmi tárca pedig anyagiakkal is hozzájárult az emlékhely kialakításához szükséges költségek fedezéséhez. Ugyanakkor a román kulturális minisztérium honlapján közzétett információk is azt igazolják, hogy az uzvölgyi román keresztek elhelyezése a hivatalos centenáriumi projektek része volt. Ehhez hadd tegyem hozzá: érdekes, hogy a mai Románia létrejötte óta eltelt száz év alatt mindezidáig sem a dormánfalvi önkormányzatot, sem a kulturális minisztériumot nem foglalkoztatta az itt elesett román katonák sorsa és emlékének ápolása, amely egyébként joggal kijár minden egyes katonának, nemzetiségi, vallási és alattvalói hovatartozástól függetlenül. Ha komolyan lépni akartak volna ennek érdekében, akkor az 1918 óta eltelt évtizedek alatt ezt bármikor megtehették volna, és főleg nem így.
Függetlenül attól, hogy miként és milyen formában zárul majd le ez az ügy, a legfontosabb az lenne, hogy a magyar és a román kormány végérvényesen tiszta vizet öntsön a pohárba a haditemetők és -sírok gondozását illetően. A két ország 2008-ban kötötte meg a magyarországi román és a romániai magyar hadisírok jogi helyzetéről, gondozásáról, kialakításáról stb. szóló egyezményt, amelyet mindkét ország parlamentje törvényerőre emelt. Az eddigi tapasztalatok alapján azonban úgy tűnik, hogy Románia területén ez a gyakorlatban nem igazán érvényesül. Ezt igazolja az uzvölgyi temetőben előállt helyzet, de megemlíthető a kolozsvári új zsidó temetőből a Torda környéki csatákban 1944 őszén elesett és 2015 nyarán exhumált kilencven magyar honvéd esete is, akiknek földi maradványait mindmáig nem sikerült méltó módon újratemetni a Maros megyei Jobbágytelkére tervezett központi magyar honvédtemetőben, miután a kegyhely létrehozására román részről még mindig nincs engedély. Ezzel szemben a kolozsvári új zsidó temetőből exhumált német katonák újratemetése a jászvásári német központi haditemetőbe – amelynek létrehozása és működtetése úgyszintén senkit sem zavar – semmilyen akadályba nem ütközött. És az elé sem gördült soha semmilyen akadály, amikor 1998-ban az Orosz Föderáció a Brassó melletti Barcaföldváron kegyhelyet hozott létre az 1944 augusztusa előtt ott elhunyt 21 szovjet hadifogoly emlékére.
Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni a kegyeletápolás pozitív megnyilvánulásait sem. A szászmagyarósi önkormányzat például első pillanattól minden segítséget megadott ahhoz, hogy a lügeti fogolytáborban 1944-45 telén elhunyt 79 magyar katona tiszteletére a helyszínen, három nyelven feliratozott sírkövet helyezzenek el, a román nemzetiségű polgármester pedig személyesen jött el, és leplezte le a Baranya-megyei német önkormányzat elnökével azt. És a barcaföldvári haláltáborban 1944-45-ben meghalt magyar foglyok emlékére is el-elhelyez egy-egy koszorút alkalomadtán a helyi önkormányzat. Valahogy az ilyen helyi példákból kiindulva kellene előre lépni magasabb szinten a közös román–magyar emlékezet, a kölcsönös és tényleges tiszteletadás érdekében. Nem másért, hanem a hősökért! Hiszen a lövészárkokban, a harctereken, az elsősegélyhelyeken, a hordágyakon, a hadikórházban, a fogolytáborokban egyformán kiszolgáltatott volt mindenki; ugyanúgy szenvedett a magyar is, a román is, és mindenki más. Az édesanyák, a feleségek, a testvérek, a gyermekek, egyszóval a hozzátartozók minden egyes katonát és foglyot ugyanúgy hazavártak, megsirattak, bármilyen nemzetiségűek voltak és bármelyik seregben szolgáltak. Ezért ezt a kérdést semmilyen formában nem szabad aktuálpolitikai síkra terelni, sem ki tudja milyen erőfitogtatás eszközévé tenni, mert aki ezt teszi, az messzemenő gyalázatot követ el.
Jó lenne már végre valahogy képesnek lennünk, felnőnünk oda, hogy a múltat a helyén kezeljük, hiszen ami megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni. Inkább arra kell törekedni, hogy a vélt vagy valós sérelmeken felülemelkedve a már létező jogi mellett azt az emberi keretet is megtaláljuk, amelybe olyan „apróságok” is beletartoznak, mint a józanság, a higgadtság, az objektivitás, az empátia, az együttérzés, a kölcsönös tisztelet és a párbeszéd. Emberséggel biztosan többet el lehetne érni, mint a gyűlöletkeltéssel, a feszültség értelmetlen szításával. Vannak olyan nagyszerű emberek, akik ezt meg tudták tenni már akkor, amikor még javában dúlt a Nagy Háború. A Doberdó-fennsík legmagasabb pontján, az első világháborús osztrák-magyar védelmi rendszer egyik kulcspontjának számító sziklás Monte San Michelén ma is áll egy emlékmű. A hegy ormáról belátni az egész Isonzó völgyét, le az Adriáig, ahol annak idején véres csaták zajlottak az osztrák-magyar és az olasz csapatok között, és ahol egy kolozsvárnyi területen közel másfélmillió katona esett el, mint tudjuk: egymás között izmozó európai uralkodóházak parancsára. Szóval, a harmadik ormon található az a sziklatömb, amelyet még a háború idején helyeztek el az olaszok, és amelynek kőbe vésett szövege az addigi hat isonzói csatában elesett olasz és magyar katonák közös emlékét őrzi: „Su queste cime italiani e ungheresi combattendo da prodi si affratellarono nella morte Luglio MCMXV – Agosto MCMXVI”. Magyarul ez így hangzik: „Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősként harcolva testvérré lettek a halálban 1915. július – 1916. augusztus”. És akkor még nem is szóltam arról, hogy az Isonzó-völgyében a Béke ösvénye elnevezésű program keretében hogyan ápolják a hősök emlékét olaszok, szlovének, osztrákok, magyarok, németek… Ez a másik példa, ez a másik, járhatóbb út is adott. Lehet menni rajta.