Az események tágabb kontextusát Románia első világháborús szereplése adja: mint tudjuk, a román hadsereg 1916 augusztusában indított támadást az Osztrák-Magyar Monarchia, ezen belül pedig Erdély ellen, és mivel az itt állomásozó 1. hadsereg túl gyenge lett volna a támadók megállításához,az osztrák-magyar csapatokat eleve arra utasították, hogy halogató harcokat folytatva mindaddig vonuljanak vissza az ellenség elől, míg a német és az osztrák-magyar hadvezetés a különböző hadszínterekről további erőket csoportosít a térségbe. Az ellentámadást végül az újonnan ideszállított hadosztályokbólfelállított német 9. hadsereg indította meg, amelynek előbb a nagyszebeni, majd a brassói csatában is sikerült győzelmet aratnia a románok felett. Az elszenvedett vereség következményeként október első felében az osztrák-magyar 1. hadsereggel szemben álló román erők is megkezdték a visszavonulást az akkori osztrák-magyar határ felé.
Az Uz völgyében huzamosabb ideig tartó harcokra 1916. október 14-15-ével kezdődően került sor: ekkor még magyar részrőlaz osztrák-magyar 1. hadseregnek alárendelt 39. honvéd gyaloghadosztály, román részről pedig az Armata de Nord (északi hadsereg) 7. hadosztályának egyik gyalogezrede, a bákói 27. gyalogezred állt szemben egymással. Mivel a szakirodalom az egyes hadosztályok helyett gyakran ezek ezredeit emlegeti, fontos tisztázni, hogy a 39. honvéd hadosztály gyalogságát a kassai 77. gyalogdandár (9., 11. honvéd gyalogezred) és a miskolci 78. gyalogdandár (10., 16. honvéd gyalogezred) alkotta.
Constantin Kirițescu munkájából tudjuk, hogy október 4-én, amikor az Armata de Nord csapatai megkapták a visszavonulási parancsot,az említett 27. bákói gyalogezredvalaholAgyagfalva–Székelymagyaros térségében tartózkodott, és ugyancsak ismert, hogy a visszavonuló román csapatokat eleintea cs. és kir. 1. lovashadosztály katonái üldözték;a 39. hadosztálycsak az országhatárnál, az Uz völgyében váltotta fel őket. Amint Kirițescu írja, október 14-15-én a román tüzérség tüze már a határról vetette vissza az osztrák-magyar csapatokat, és néhány részlettől eltekintve nagyjából ugyanez derül ki Gottfried Barna egy 2016-ban megjelentetett tanulmányából is, amelyben a szerző a 10. gyalogezredtörténetének 1916. szeptembere és 1917. márciusa közötti szakaszát tárgyalja. Gottfried szerint az ezred, amely a 39. honvéd hadosztály elővédjét alkotta, október 14-én ért el az Uz völgyében levő Aklos csárdához, illetve az Úzvölgy településen már túl fekvő Kőkert nevű völgytágulathoz. A román csapatok ekkoronnan mintegy nyolc kilométernyire, az akkori határ román oldalán levő vámháznál álltak, azonban aznap a 10-esek csak a magyar oldalon levő vámhivatalig nyomultak előre. Kirițescuval ellentétben Gottfried azt állítja, a honvédek már másnap, október 15-én átlépték a határt, ugyanakkor ő is hangsúlyozza, hogy a támadás, amelynek célja Dormănești (Dormánfalva) elfoglalása lett volna, az egyre erősödő román ellenállás miatt rendkívül lelassult. Az osztrák-magyar csapatok október 19-ére érték el a Poiana Uzuluitól nyugatra kiépített román völgyzáró állásokat, az erős ellenséges tűz miatt azonban szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy bevegyék őket. Az összecsapás kimenetelét végül az döntötte el, hogy 20-án egy zászlóaljnyi erejű csoportosításészaki irányból átkarolta a román vonalat, ígyPoiana Uzului a 10. gyalogezred embereinek birtokába került, a román egységek pedig Sălătruc irányába vonultak vissza.
Október 24-étől – írja Constantin Kirițescu – újra az időközben megerősített román csapatok vették át a kezdeményezést: a főerők a Poiana Uzuluitól nyugatra elhelyezkedő állások ellen indítottak támadást, míg a szárnyaknak a környező magaslaton kellett volna előretörniük. Az előbbieknek sikerült is birtokba venniük a települést, illetve a Nemere/Nemira magaslatot is elfoglalták, az utóbbiak azonban elakadtak, és ugyancsak nem jutott be az Uz völgyébe az a Comănești irányából elindított, mintegy három zászlóaljnyi erejű román csoportosítás sem, amelynek Poiana Lapoș felé kellett volna az osztrák-magyar egységek mögé kerülnie. Miután egy október 27-én indított támadás során a román 4. vadászezred végül a Poiana Uzului környéki utolsó védműveket is bevette, az osztrák-magyar csapatok a román-magyar határra, pontosabban Poiana Lapoșig vonulnak vissza. Csikány Tamás szerint a 39. hadosztálynak a visszavonulás ellenére is sikerült megtartania a részben már román területen lévő Nemere-Magyaros-Káronta magaslatsort.
Ezt követően legközelebb 1916. november 27-én került sorjelentősebb változásra, amikor a 39. hadosztály vonalai előtt már a románokat felváltó 4. orosz hadosztály felderítőinek előrenyomulását észlelték. A következő két hónap folyamán az 1. hadsereg védelmi arcvonalán egymást követték az orosz és román támadások, súlyosabb helyzet azonban csupán akkor állt elő, amikor december folyamán az ellenségnek a Söverjes-tetőt, majd a Lápos-Magyaros hegyvonulatot is sikerült elfoglalnia (az előbbi eseményre. december 12-én, az uótbbira december 23-án került sor). A 39. hadosztály csapatai, amelyeket német erők is támogattak, már december 24-én megpróbálkoztak egy ellentámadással ám ez a kísérlet kudarcba fulladt, és az említett magaslatokat csak valamivel később, az 1917. március 8-án indított támadás során tudták visszafoglalni (a támadásról Csikány Tamás írt részletesebb tanulmányt). Jól érzékelteti a térségben vívott harcok súlyosságát, hogy Breit adatai szerint 1916. november 26. és december 17. között a seregtest a 6198 fős állománya 3600 főre csökkent. A hadosztályt végül 1917 novemberének első napjaiban más frontszakaszravezényelték, tekintve azonban, hogy 1917. december 9-én a román kormány képviselői Focșaniban fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, tulajdonképpen szinte a harcok végéig az Uz völgyében tartózkodott.
Míg a térségben vívott harcok története viszonylag jól megismerhető a fentebb említett munkákból, az úzvölgyi katonai temetőről mindeddig nem jelent meg átfogó tanulmány (bár közismert, hogy magyar, román vagy osztrák levéltárakban is találhatók a temetővel kapcsolatos dokumentumok). Pontosan tudjuk azonban, hogy az első világháború alatt a település mindvégig az osztrák-magyar csapatok kezén maradt, így az itt létrehozott temetőbe elsősorban az ő halottaik kerültek, illetve temettek ide olyan német katonákat is, akik szintén a környékbeli harcokban estek el. A velük szemben álló román, illetve orosz csapatok értelemszerűen a saját vonalaik mögött, a mai Bákó megye területén hozták létre saját temetőiket. Azt is látnunk kell, hogy az 1916. október 15-28. közötti időszakot leszámítva az Uz völgyében tulajdonképpen nem a hagyományos értelemben vett csata megvívására került sor, hanem az első világháborúra jellemző állásharcok zajlottak, amelyek során mindkét fél összefüggő védelmet hozott létre, és innen indította támadásait a másik vonalai ellen. Ahhoz tehát, hogy a románok az uzvölgyi temetőben temethessék el saját halottaikat, át kellett volna járniuk a magyar vonalakon. Felmerülhet még a temető kapcsán a már említett kezdeti harcok kérdése, amelyeket a felek október 15-28. között, román területen vívtak, azonban mivel ez esetben végül a honvédeknek kellett területet feladniuk, valószínűbbnek látszik, hogy inkább osztrák-magyar katonák holttestei maradhattak a román hadsereg ellenőrzése alatt álló területen, mint fordítva. Természetesen mindezzel együtt sem zárható ki teljesen, hogy nyugszanak román katonák az úzvölgyi temetőben (harcoltak románok az osztrák-magyar oldalon is), azonban ahhoz, hogy ezt valaki minden kétséget kizáróan igazolhassa, további kutatásokra lenne szükség.
