„Majd kiállt a király az emelvényre, és szövetséget kötött az Úr színe előtt: hogy az Urat követik, parancsolatait, intelmeit és rendelkezéseit teljes szívükből és teljes lelkükből megtartják, és teljesítik a szövetség igéit, amelyek meg vannak írva abban a könyvben. És az egész nép elfogadta ezt a szövetséget.” (2Kir 23,3)
Az újrakezdés derűjével és lelkesedésével köszöntelek benneteket kedves testvéreim! A jó Isten ilyen csodálatosan alkotta meg életünket: a nappalok, a hónapok, az esztendők váltakozása által megadta számunkra a folyamatos újrakezdés lehetőségét. Milyen üdítő egy megfáradt napot záró este után az újrakezdés lehetőségét hozó napfelkelte! Egy fáradtságos, hosszú, sokszor tévutaktól is vargabetűs esztendő után, milyen üdítő az újrakezdést ígérő újesztendő reggele! Az újév indulása jó alkalom ugyan a megújulásra, de csak a segítő keret önmagában nem hozza el a változást.Nekünk kell megtölteni tartalommal, nekünk kell változtatni, legyen szó egy-egy apró káros szenvedélyünkről, vagy akár egész életünket meghatározó tévútjaink irányáról. Ebben az önmagunkkal folytatott küzdelmünkben nem vagyunk egyedül, mert Isten maga siet a segítségünkre, és teremt alkalmat arra, hogy életünk a tévutakról visszatérjen Hozzá. Segít meglátni azokat a jeleket, amelyekkel hív a vele való szövetség megújítására.
Jósiás király uralkodásának idején a zsidóság már azon a ponton volt, hogy feladja ősi vallását, és helyette idegen bálványoknak hódolt. A zsidó vallás iránti érdektelenségből elhanyagolt jeruzsálemi templom felújítása rendjén Hilkijjá főpap rátalált a feledésbe merült törvény könyvére. A felfedezés és az elfeledett törvénykönyv tartalmának megismerése mélyen megrendítette a királyt: szembesült azzal, mennyire eltávolodott népe az Úr útjától, törvényeitől és rendeléseitől. Ebben a sorsfordító pillanatban Jósiás egész népével közösségben újította, és erősítette meg azt az ősi szövetséget, amelyet Isten már korábban kötött népével, amely azonban teljesen feledésbe merült.
Közösen indultak el a lelki megújulás útján, s ez az újból megkötött szövetség teremtette újjá és őrizte meg a zsidó népet.
Milyen különös tanulsága a történelemnek, hogy egy ekkora tudást jelentő, eredeti tiszta törvény, amely évszázadokon át meghatározta egy közösség vallását, értékrendjét, életvitelét, ennyire feledésbe merülhet egyik pillanatról a másikra. És milyen reménykeltő, hogy bármilyen mélységből megvan a visszatérés lehetősége. A történelem során újra és újra megtörténik, hogy egy-egy korszakot meghatározó tudás elvész, vagy eltávolodunk attól, ami megtart. Ez igaz volt arra az unitarizmus fundamentumát jelentő tanításra is, amelyet ezerhétszáz évvel ezelőtt a niceai zsinaton feledésre ítéltek, de amely később mégis életre kelt a reformáció által, majd létrehozta az egyházunkat.
Ma is mennyi bálvány között vergődik az életünk. Közösségeink és egyéni életünk boldogulását hány meg hány bálvány akasztja: az önzés, a közömbösség, az „úgysem lehet” kicsinyhitűsége, a pillanatnak élés és az ebből adódó jövőtlenség állapota. Azt látjuk, hogy a hatalmi önzés, valamint a haszonelvűség a szomszédunkban és a világ más tájain is tomboló háborúkkal magát az emberi létezést veszélyezteti.
Elfelejtve bár, de ott az igazság: az élet Istennel teljes lehet, és csak Istennel lehet teljes. Ezért kell a vele kötött szövetséget újra és újra megújítanunk. Időnként meg kell szaggatnunk a ruháinkat, hogy felismerjük mulasztásainkat, s ezeket kijavítva erősítsük meg hivatásunkat.
Küldetésünk a visszatérés. Visszatérni Isten útjára, amíg még tudjuk, mit jelent a hit, az ünnep, a közösség öröme, amíg még együtt tudunk ünnepelni a gyermekeinkkel, és tovább tudjuk adni nekik azt az utat, amelyen mi magunk is jártunk, s amely ezidáig megőrzött bennünket. Vissza kell térnünk egyházunkban ahhoz az eredeti áldozatvállaló elköteleződéshez, amely a küzdelmes évszázadok során következetesen vállalta küldetését: a tiszta jézusi kereszténység hirdetését!
Én hiszem, hogy lelki életünk időnként roskadozó templomának egy-egy repedésében megsemmisíthetetlenül ott rejtőzik az isteni törvény. Hiszem, hogy a világ zűrzavarában templomaink és közösségeink biztos pontok: olyan helyek, ahol egymásba kapaszkodva biztos lábakkal állhatunk a jelen talaján, és reményteljesen nézhetünk a holnapok elé. Őszintén, tisztán, állandó ébredésvágyban, készenlétben és nyitottságban arra, hogy Isten csodája átjárjon bennünket.
Létezésünk egyik legszebb paradoxona, hogy az életünk akkor igazán a miénk, ha elajándékozzuk azt. Osztozzunk hát fényén, erején! Ne szundikáljunk, ne egy látszatvilágban éljünk, hanem az Ő valóságának fényében, ahol láthatóvá válik egymás arca, mindezen keresztül pedig a jó Isten arca és világossága is.
Az új esztendő küszöbén arra hívlak kedves testvéreim, újítsuk meg a jó Istennel kötött szövetségünket, és teljes lényünkkel, tiszta szándékkal, erős hittel folytassuk utunkat az Általa kijelölt ösvényen.
Ámen!
Kovács István,
a Magyar Unitárius Egyház püspöke
