karácsonyi pásztorlevelek

Gloria! Gloria! Istennek dicsőség, a földnek békesség!

Az ünnep közeledésében jó ideje szemlélhetem felpörgetett, embert magából kifordítóan zajló életsodrásunkat. Mozzanataiban, a zsúfolódó programokban, a siető emberek arcán kiülő érzésekben, vásári tolongásban, vélt és valós lényeg-keresésben… Mindaz, ami zajlik, valamiképp hitünk, értékrendünk kisugárzása. Mint egykoron, Betlehemben.

„Majd kiállt a király az emelvényre, és szövetséget kötött az Úr színe előtt: hogy az Urat követik, parancsolatait, intelmeit és rendelkezéseit teljes szívükből és teljes lelkükből megtartják, és teljesítik a szövetség igéit, amelyek meg vannak írva abban a könyvben. És az egész nép elfogadta ezt a szövetséget.” (2Kir 23,3)

„Milyen szép a hegyeken annak lába, aki örömhírt hoz!” (Iz 52,7), olvassuk Izajás próféta szavait a karácsonyi ünnepi szentmise első olvasmányában. Ez az örömhír nem más, mint annak bizonyossága, hogy Isten nem marad a távolság biztonságában. Közel lép az emberhez, megszólal, sőt testté lesz közöttünk.

Mózes, Isten embere, a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás eseményének egyik kritikus pillanatában egy egészen meglepő, furcsa és váratlan kéréssel fordult a vele beszélgető Istenhez. „Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet!” (2Móz 33,18)

„Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek, és e földön békesség és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,14)