Kató Béla református püspökkel egyházról, közösségről, jövőről
– Mi a reformáció ünnepének üzenete, milyen központi gondolat köré szerveződik ez az ünnepség?
– A reformáció 500. évfordulója lehetőséget nyújt arra, hogy újra megfogalmazzuk azokat a gondolatokat, amelyek mindig is foglalkoztattak, vagy amelyek szerint éltünk és élünk. A legfontosabb ezek közül, hogy az emberi élet nem az ember akarásától függ, hanem Isten kegyelmétől. Erre vonatkozóan a Rómabeliekhez írt levél 9. részének a 16. verse örökérvényű; az egész ünnepségünket tulajdonképpen erre tudnám felépíteni: „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem egyedül a könyörülő Istené.” Határmezsgyéhez érkezve és mérleget vonva elmondhatjuk: az elmúlt 500 év alatt – az emberek és a református egyház életében egyaránt – rendkívül sok vágy és akarat fogalmazódott meg, de a törekvések ellenére sem mindig az elvárások szerint alakult és alakul az élet.
Kisebbségi sorsunkban különösen tudatában kell lennünk annak, hogy Isten kipótolja mindazt, amit az ember akarása és „futása” ellenére sem tud megtenni. Ezt ígéri, ezt mondja az ige, és
Isten nem vonta meg a szeretetét tőlünk, ezáltal bizakodva tekintünk az elkövetkező időszakra; minden úgy fog történni, minden emberi munka és akarat mellett, ahogy Isten akarja. Ez nem azt jelenti, hogy kényelmesen hátradőlhetünk, hogy nincs többé feladatunk. A kiábrándultságot, reménytelenséget lerázva azt mondjuk: igen, mi megtettünk és megteszünk mindent, vannak álmaink, vannak terveink, de Istennél van tulajdonképpen letéve üdvösségünk, és mindaz, ami az emberi élet lényege.
– Mit jelent reformátusnak lenni manapság, hogyan tudja egy mai református ember megőrizni a reformáció értékeit, miként tudja továbbadni a következő generációknak?
– Nem könnyű ma reformátusnak, egyáltalán hívő keresztyénnek lenni; az egyház maga is egyre inkább kiszorul a közéletből, az élet színtereiről.
Ez azt jelenti, hogy ha valaki meg akarja élni a hitét, tudatosítania kell azt is, hogy az nem a tömegek hite és vallása, nem a tömegek mozgalma, hanem egy kisebb közösségé, amelynek a léte és befolyása fontos lehet számára. Látjuk viszont azt is, hogy a keresés a fiatalok körében is megnyilvánul, és nagyon nagy igény van arra, hogy hitelesen képviseljük mindazt, amit a reformáció tanított.
Felmérjük a feladatokat, és nem mondunk le se a jövőről, sem az életünkről (Fotó: KISS GÁBOR)
– Ha csak a bioetikai vonatkozásait nézzük a mi református egyházunknak, ezek olyan segítséget nyújtó, „útjelző táblák”, amelyek szerint igenis lehet élni; nem tudjuk eleget hangsúlyozni:
húsz generáció vallotta ezt és élte meg ennek alapján a maga életét. És nem is akárhogyan, hiszen mindaz, ami mögöttünk van, kultúra, gazdaság, társadalmi felépítés, egyaránt ebből gyökerezik. A hit volt az éltető erő, ennek alapján tudott mindennap elindulni az ember, aki alkotni akart, aki gyermeket akart nevelni, aki gazdaságot épített. A törekvés és akarat hit nélkül nem működik. Évszázadok óta minden református ember legalább az első kérdését és feleletét megtanulta a Heidelbergi Káténak; „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az, hogy […] akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem […] Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. […] mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le fejemről. […]” Ez egy olyan bizonyságtétel, amelyre a mai ember is tud életet építeni, és minden külső körülmény ellenére érezheti, hogy meg tud maradni.
– 500 éve alakítanak át, építenek, restaurálnak templomokat. Milyen hangsúlyt fektetnek ma Erdélyben a templomok építésére, ezek felújítására?
– A napokban kapom kézhez a kötetet, amit most adtunk ki, és amelyben ötven, épített örökségünkre jellemző templomot mutatunk be. Jelképesen minden évszázadból tíz templomot választottunk. Az első évszázadnak a templomai nyilván azok, amelyeket a katolikus korból vettünk át, a továbbiak az erdélyi egyházi építészet különböző korszakaiban épültek, és az idén befejezett öt templom is benne van a kötetben. Különböző korokban különböző lehetőségek voltak: a kommunizmus időszakában például alig épült egy-két templom, egy évszázaddal ezelőtt, Szász Domokos püspöksége idején viszont százvalahány istenházát emeltek.
Ma már nincs kifejezett terjeszkedés az építkezések tekintetében, hiszen egy zsugorodott létszámú erdélyi református magyar közösségnek nem szükséges újabb és újabb templomokat építeni; ha építünk, azzal a vándorlás, elvándorlás, letelepedés révén kialakult új helyzetekre adunk választ.
Ők ugyan szórványban élnek azon a területen, de a templom válik a gyűjtőhellyé, központtá, ahol megélhetik a magyarságukat, reformátusságukat. Ezeket már úgy építjük, hogy melléjük óvodát, bölcsődét is tervezünk, hogy a fiatal család egésze kötődhessen az intézményhez. Az idén épült templomok között a szászfenesi például a fenti törekvésnek megfelelően épült.
Másrészt olyan helyen építettünk templomot, ahol teljesen tönkrement az istenháza, vagy pedig az ott élő kis közösségek vágytak rá, de az elmúlt évtizedekben nem tudták felépíteni. Ezek az építkezések egyébként jelképezik azt is, hogy hol is áll a gyülekezet-szervezésünk; a kihívásokkal számolnunk kell, és az erőt oda kell küldenünk, ahol van még kinek és van miért. Érdekes volt például a sándorfalvi templom építése, szentelése nyomán kialakult helyzet is; ott egészen kicsi közösség van, az emberek elvándoroltak a településről, a korábbi templom megcsúszott, szinte összeomlott, ennek helyére
A templom egyértelműen gyűjtőerőt képvisel, és amíg áll, istentisztelet és közösség van, addig erős kohéziós hatással bír. Vannak vidékek, ahol romos állapotban van a templom, teljesen kihalt a közösség; ezek ma már emlékművek. Lehetőségeink nem engedik meg, hogy ezeket a romos templomokat gyülekezet nélkül felújítsuk; mindamellett egy-egy nagyon szimbolikus helyen, ahol érdemes és meg is lehet a templomépületet menteni, vannak felújítási terveink, amelyeket az anyaország támogatásával próbálunk megvalósítani. Az előző uniós pályázati ciklusban a Kolozsvár-belvárosi és a széki templomot sikerült felújítani, most újabb reprezentatív műemléktemplomok, nyertek pályázatot, a bánffyhunyadi, dési, nagyenyedi és a tordai.
– Az erdélyi magyar közösség lélekszáma egyre csökken. Ennek folytán, miközben templomok újulnak meg, adott esetben épülnek is, más istenházák gazdátlanná válnak, vagy már azzá is váltak, hiszen bizonyos településeken már csak néhány magyar ember él. Van-e stratégia ilyen esetekben a református jelenlét erősítésére, a szellemi és az anyagi, tehát az épített örökség megtartására?
– Az, hogy egy településről a gazdasági és társadalmi körülmények miatt elvándorolnak emberek, elkerülhetetlen. Ezek a folyamatok nem tőlünk függenek. Az egyháznak ugyanakkor mindig az új kihívásokra választ kell adnia.
Bármennyire is fájdalmas, nekünk is lesznek olyan falvaink, amelyeket el kell búcsúztatni, amelyekről le kell mondani.
Mindenkit el kell kísérni tisztességesen a földi útján, így ilyen esetekben missziós lelkészi szolgálatok, körlelkészségek alakulnak; ez azt jelenti, hogy egy-egy lelkipásztor lát el majd több falut, beosztva magának, hogy mikor megy el falvanként ahhoz a néhány emberhez, hogy velük legyen, velük imádkozzon, a szent kegyekben részesítse őket. Ilyen helyekre nem lehet jövőt építeni. Másrészt, ha van ezekben a falvakban akár egy-két gyermek is, ezeknek az anyanyelvi oktatása rendkívül fontos, különben az asszimiláció akkora nyomással hat rájuk, hogy ők is el fog veszni egyházunk és magyar közösségünk számára. Ezeket a gyermekeket egyenként számon kell tartani, szórványkollégiumokban összegyűjteni, amelyek fenntartása szükségszerű és megoldható.
Vannak az életben elkerülhetetlen, megváltoztathatatlan dolgok, de vannak olyanok, amelyek megváltoztathatók. Az egyház számára az igazi kihívás az, hogy képes-e a kettőt megkülönböztetni egymástól; nem lehet kardunkba dőlve elpusztulni, sem ideális álmokat kergetni, amelyek rózsaszínre festenék a világot. E kettő között kell az utat megtalálni, mi sem tehetünk egyebet, mint hogy felmérjük a feladatokat, és nem mondunk le se a jövőről, sem az életünkről. Új sáncokat és bástyákat építünk, ami azt jelenti, hogy az új keretek között akarunk megmaradni. Ha már nem vagyunk kétmillióan, az nem azt jelenti, hogy az egymilliónak már nincs feladata; ez még mindig nagyon nagy közösség, és még mindig nagyon sok feladat van. A közösséget azonban meg kell szervezni, a szigeteket hálózatba kapcsolni. Kolozsvári létünk példázza a legjobban azt, hogy tulajdonképpen mi itt az intézményeinkben élünk; az utcán vagy a hivatalokban, munkahelyeinken nem vagyunk ugyan többségben, nem tudjuk úgy megélni identitásunkat, ahogyan szeretnénk, de intézményeinkben teljes értékűnek érezhetjük magunkat. Fontos törekvés ezért a következő időre nézve az is, hogy minél több ilyen intézményünk, körünk legyen, ahol gyülekezhetünk. Kolozsváron immár, Szászfenessel együtt 13 református egyházközségünk van, mindenütt infrastruktúra áll rendelkezésre, templomok, lelkipásztorok vannak, gyakorlatilag átfogják a város református közösségét.
Nem lehet kardunkba dőlve elpusztulni, sem ideális álmokat kergetni, amelyek rózsaszínre festenék a világot (Fotó: KISS GÁBOR)
– Milyen más típusú épületek, intézmények felújítására, rendbetételére fordítanak figyelmet?
– Idén különösen, de korábban is nagyon odafigyeltünk a jövendőre, ami az ifjúságban, a nevelésügyben van. Egyházunk a reformáció óta támogatta az oktatást. Az állam hozzáállása ambivalens ebben a kérdésben: ad is, nem is.
A legtöbb visszakapott épületünk azonban leromlott állapotban van, és ahogy visszaadták, az állam azonnal meg is vonta a támogatást ezektől. Vannak barátságos és barátságtalan önkormányzatok – bizonyos esetekben sikerült is az önkormányzattal együttműködve uniós pályázatokat szerezni ezek felújítására. Ahol erre nincs mód, ott saját erőnkből kell az épület felújítását megoldanunk.
Bölcsődei, óvodai programban veszünk részt, fontosnak tartjuk és támogatni kívánjuk az anyanyelvi közegben való nevelésnek a legkisebb korban való elkezdését. Nem akarunk versenyre kelni az állam által ajánlott anyanyelvű oktatással, de vannak helyek, ahol nekünk kell a hiányt pótolnunk. Második ütemben nemcsak a szórványban, de a tömbmagyar területeken is lesznek az oktatás körülményeit minőségileg javító beruházásaink.
Folyamatosan alakul a szociális, diakóniai tervezés is: több öregotthonunk van már, de újabb kettőt építünk, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön. Ezek az intézmények nagyon fontosak, hiszen egyre több idősödő, beteg embertársunk van, akik várják a segítséget, és ha azt nem kapják meg az államtól, nekünk kell megpróbálnunk helyzetükön valamilyen módon enyhíteni.
– Mennyire vonzó pálya a lelkészség, igaz-e, hogy lelkészhiány van?
– 15 évvel ezelőtt a nyugdíjkorhatárt 65 évben szabtuk meg a lelkészek számára, mivel akkor lelkipásztor-többletünk volt, és arra törekedtünk, hogy a helyeket átadjuk a fiataloknak. Mára már odajutottunk, hogy 50 gyülekezetünk üres; ezeknek körülbelül a fele el is tudna tartani még lelkipásztort, viszont nincs, kit küldjünk, a teológián sem tudjuk a meghirdetett helyeket betölteni. Ennek több magyarázata is van; mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy 1990 óta egyharmadát elveszítettük az erdélyi reformátusságnak, ez a megfogyatkozott lélekszám látszik a teológiai képzésre jelentkezők számának apadásán is. Tény, hogy nem a Bethlen Gábor korabeli időket éljük, amikor a lelkészi pálya nagyon vonzó volt; egy parasztgyereknek a felemelkedés magasfokát jelentette, elvégezhette a teológiát, majd a fejedelem nemesi levelet adományozott a lelkésznek és családjának.
Ilyenképpen, aki nem hivatásból választja ezt a pályát, az csak a nehézségeket láthatja benne. Mindamellett állítom, hogy ma is ez a legszebb hivatás: nincs az életnek olyan területe, amelyiket ne fogná át, és ahol ne segíthetne. Aki viszont szereti a népét, az embereket, az bizonyosan ezentúl is felvállalja majd ezt a hivatást. Eddig úgymond maguktól történtek a dolgok, ma már azonban a gyülekezeteknek tudatosan kell lelkipásztorokat nevelniük.
– A protestáns egyházak együtt ünneplik a reformáció 500. évfordulóját. Miért tartják ezt fontosnak? Hogyan viszonyul a katolikus egyház ehhez az ünnephez?
– A mi erdélyi helyzetünkben megtanultuk, hogy csak akkor maradunk meg, úgy lehetünk erősek, ha összefogunk. Egy ilyen ünnepet többféle módon meg lehet ülni; mindig a nagyobb közösségnek kell kinyújtania úgymond a kezét a kisebbek felé, ezzel is igazolva, hogy szeretjük őket, együvé tartozunk, fontosnak tekintjük őket. Másrészt, a mi szempontunkból is fontos az együttműködés, hiszen a kerítést ki kell tolni, az elzárkózás sehova nem vezet. Úgy kell egymás mellett élnünk, hogy mindenki megtarthassa a saját identitását. 1568 után továbbra is valljuk, hirdetjük, a tolerancia fontos erdélyi sajátosság.
A katolikus egyház rendkívül barátságosan vett részt az ünneplésben; ők is, mi is kifejeztük azt egymás felé, hogy ami az 1500-as években történt, megtörtént. Mindannyian örökösei vagyunk ezeknek a történéseknek, viszont elég idő telt már el egymás közösségeiben ahhoz, hogy azt mondjuk, a másiknak is van létjogosultsága. Nem azt a kort éljük, amikor dogmatikai, vallási kérdéseken vitatkozzunk; közösségeink évszázadokon át egy élhető vallást gyakoroltak, színesítették az erdélyi lét palettáját.
A felekezeteink tagjai közötti házasságok szinte napirenden vannak, és van egyfajta konszenzus a jó erdélyi szokásban is, miszerint a „fiú az apáét, a leány az anyáét” örökli. Egyházi vezetőkként gyakran kifejezzük egymás kölcsönös elfogadását azzal is, hogy részt veszünk egymás ünnepeiben, küzdelmeiben. A történelmi egyházak többi püspökével rendszeresen találkozunk, megtárgyaljuk közösségeink ügyeit, problémáit.
– Mit jelent a semper reformanda elve ma?
– A reformációt egy folyamatnak tekintjük; nem dőlhetünk hátra, azt képzelve, hogy ami egyszer megtörtént, az úgy is marad. Ma különösen a globalizációnak a térhódítását látjuk; olyan külső szabályokat, életformát próbálnak ránk kényszeríteni, amelyek pontosan ellentétesek az igével, annak üzenetével. Erre ma nagyon oda kell figyelnünk, mert ha mindent elfogadunk, és a világ áramlatával haladunk, akkor megtagadjuk a mi református hitünket; megtagadjuk azt, hogy csak az Isten igéje igazíthat el bennünket, és hogy semmilyen emberi kívánság, vágy vagy hozzáadás nem írhatja felül a szentírás üzenetét. Ehhez a forráshoz újra és újra vissza kell térnünk és ennek megfelelően rendeznünk sorainkat.
Bármi, ami az 500 év alatt történt, a javunkat szolgálta (Fotó: KISS GÁBOR)
