Mielőtt elkezdem szapulni az online kommunikációs teret, kiemelten a közösségi oldalakat, tegyünk egy kis történeti és fogalomtisztázó kitérőt. A kommunikáció lényege tulajdonképpen az, hogy az ember olyan változást idézzen elő a világban, amit a közösen kialakított tudásrendszer miatt a másik ember képes értelmezni és valamilyen álláspontra helyezkedni az információval kapcsolatban. Az emberi történelem során számos módját kidolgoztuk a kommunikációnak, az idő előrehaladtával pedig egyre hatékonyabb eszközöket találtunk ki az információ közvetítésére.
Hagyományosan a kommunikációt két fő csoportra, közvetlen és közvetett (mediális) kommunikációra osztják. A közvetlen kommunikáció lényege, hogy a kommunikáló felek egymás jelenlétében cserélnek információt, miközben a verbális és nonverbális információkon túl az emberi érzékszerveken keresztül a kontextusról, a környezetről is információhoz jutnak. Ehhez képest a közvetett kommunikáció során, amint a neve is mutatja, egy médium közvetíti az információt, legyen szó könyvről, újságról, televízióról vagy közösségi médiáról. A mediatizált kommunikáció lehetővé teszi a térbeli távolságot, nem fontos, hogy a felek közvetlenül érzékeljék egymást.
Emellett beszélhetünk szinkron kommunikációról, amikor azonos időben történik az információ létrehozása és befogadása (beszéd, telefonhívás, Skype-beszélgetés…), valamint a szinkron kommunikációról, amikor időbeli eltolódás lehet az információ kódolása (létrehozása) és dekódolása (befogadása) között (könyv, levél, e-mail…). Az utóbbi lényege, hogy az információ tárolásra, rögzítésre kerül, tehát maradandó változást idézünk elő a világban. Míg a beszédnél, a füstjelzéseknél, telefonhívásnál (most nem számítom a titkosszolgálatok gyakorlatát…) a jelsorozat csak ideiglenes, hanghullámok, fényjelzések vagy egyéb impulzusok formájában terjed, addig a barlangrajzok, a nyomtatás és a digitális adattárolás fizikailag rögzíti az információt, így bármikor „előhívható”. Az aszinkron kommunikáció tehát lehetővé teszi az időbeli távolságot.
Vizsgálódásom szempontjából fontos még megemlítenem, hogy lehetséges olyan kommunikáció, amikor egy ember egy másikkal kommunikál, ilyen például a párbeszéd, a telefonhívás vagy a személyes e-mail-váltás. Továbbá lehetséges, hogy egy feladó több befogadóhoz juttatja el az üzenetét, tipikus példája ennek a nyilvános beszéd, a könyvnyomtatás, az újságterjesztés, a rádió, a televízió, a közösségi média.
Hogy erre a sok elméleti „dumára” miért volt szükség? Azért, mert ezek a szempontok alapvetően befolyásolják, hogy milyen gyorsan és hatékonyan terjed az információ. Az információterjedésnek korlátokat szabhat a tér, az idő és a célközönség mérete. A közvetlen kommunikációnál hatékonyabb a közvetett információátadás, mert nem korlátoz a térbeli, fizikai közelség, a szinkron kommunikációnál hatékonyabb az aszinkron kommunikáció, mert nem korlátoz az időbeliség, míg a személyes kommunikációnál hatékonyabban terjed az információ a nyilvános, több ember számára hozzáférhető információ esetében.
Gyorsabban terjed az információ egy nyilvános beszéd során, mint a párbeszédnél, de ennél sokkal hatékonyabb például a könyvnyomtatás. Viszont még a könyveknél, újságnál is korlátot jelent, hogy bár a feladó személynek nem is, de a médiumnak, a könyvnek, újságnak el kell jutni egyik embertől a másikig, amit általában más emberek tesznek lehetővé (könyvterjesztők, újságárusok…). A rádió és a tévé a kiépített hálózatnak köszönhetően már lehetővé tették, hogy az információ rádióhullámok, elektromos jelek formájában jut el egyik készüléktől a másikig, így a közvetítéshez már nincs szükség akkora befektetett emberi energiára, mint pl. a postás esetében és időben is szinte azonnali. Ám ezeknek a médiumoknak is megvannak a maguk korlátai: egyrészt csak kiváltságos pozícióban levő személyek, főként a szerkesztők és újságírók fértek hozzá a „terjesztéshez”, másrészt többnyire szinkron kommunikációról van szó, vagyis akkor kell hallgatni, nézni a műsort, amikor éppen sugározzák. Ennél még „demokratikusabb” az internet, ahova megfelelő technikai eszközök és tudás birtokában bárki feltehet információt és bárki hozzáférhet ezen tartalmakhoz.
Az okostelefonok korában az információterjedés szent grálját testesítik meg a közösségi oldalak hírfolyamai. Nincs sem térbeli, sem időbeli korlátja az információátadásnak, és bárkinek lehetősége van számos másik emberhez eljuttatni egy üzenetet szempillantások alatt. Ha nem maga állítja elő a tartalmat, egyetlen gombnyomással is képes annak terjesztésére. Ennek a mérhetetlen kommunikációs szabadsági foknak köszönhető, hogy ilyen durva kommunikációs zajban élünk. Az, ami lehetővé tette a leghatékonyabb információátadást, egyben olyan fejleményeket hozott a struktúrájának köszönhetően, amire az emberiség nincs felkészülve. Szerintem legalábbis.
Túlságosan „felhangosítottuk” a kommunikációt. Képzeljük el ezt úgy, mint amikor egy osztályban kiscsoportokban kell megoldani egy feladatot. Évszázadokon keresztül a közösségekben élő emberek többnyire kisebb csoportokban kommunikáltak egymással, így kialakult egy többé kevésbé közös tudás és hiedelemrendszer, ami szerint megszervezték a közös akciókat és egyáltalán, az életet. Értették egymást, mert hasonló volt a világról szerzett tudásuk. A közösségi média azonban elmossa a határokat a közösségek, csoportok között, mert egyforma súllyal láthatjuk az úgynevezett laza vagy gyenge kapcsolataink (pl. külföldi ismerősünk) tartalmait, mint az erős kapcsolatainkét (rokonokét, közeli barátokét, akikkel együtt élünk). Olyan, mint amikor az osztályközösségben nemcsak a saját kiscsoportunk tagjait halljuk, hanem a szomszédos csoportok kommunikációját is. Minél hangosabbak a többiek, annál hangosabban kell nekünk is kiabálnunk, hogy „hallhassuk” egymást. Ez olyan öngerjesztő folyamatokhoz vezet, amikor „elszabadul a pokol” és fülsüketítő lárma lesz az osztályban.
Azért lesz sok esetben kontextus nélküli a kommunikációnk, mert a sokszor már semmi köze nincs a feladónak a befogadóhoz, az információnak nincs valódi tétje az utóbbi személy életére nézve, azonban mégis hat annak elméjére. Számára vagy a közössége számára irreleváns vagy idegen gondolatok, magatartásformák, hiedelemtöredékek jutnak el hozzá, amelyek idővel átalakítják gondolkodásmódját és a viselkedését. Mivel ezek az információk búvópatak módjára, számunkra láthatatlan hálózatokon terjednek, egyre kevésbé lehetséges a „közös” gondolat, tudás megragadása, mert mindenki más „forrásokból” merítkezik. Ennek köszönhető, hogy hiába rendelkezünk egyre több információval, egyre kevésbé értjük meg egymást.
