Csak a legyenmárvége-érzetek egyre hangsúlyosabb jelenléte – mindössze ez lop némi dinamikát a tengődésbe. Mert egyébként csak a sodródás, ami maradt: hogy történetek zajlanak és szakadnak meg zavarba ejtő spontaneitással és még aggasztóbb ritmusban. Hogy nem látni a holnap kontúrjait, és így okafogyottá válik a holnaputánra gondolni. Középtávban gondolkodni. Ezt mondja a nyolcadikos diák, is, minek már a vizsgára gyúrni, ha… És nehéz hihető, hitelesnek látszó válaszfélét kinyögni. Inkább valami félig artikulált mormogás a majdmeglátjukról, meg ne gyötörd most magad ezzel jellegű pszeudotanácsok.
Az előbb vázolt állapotokhoz fogható helyzetekben lép elő a kényszer, hogy akkor feledjük a mát, kendőzzük a mostot, ne ragadjunk le holmi konkrétumoknál. Mert ott van, mindig ott kell lennie a perspektívának, a bármely ködösen felsejlő távlatnak. Különben mire való lenne ez a sok (el)vágyódás, meg belső indulat. Logikai bukfenc a javából a köztes szakaszokat olykor drasztikusan kiiktató gesztus. Egyfajta bevállalt skizoid létforma: az olyan, amikor eltekintünk a felszín fodrozódásától, mert bennünket a mély kavargása érdekel igazán, a valós áramvonalak konfigurációja az, ami izgat. Bár épp megirtóztunk ettől a tölcsérző habmintás dimenziótól is. Túlpartot vizionálunk úgy, hogy nincs térkép és érvényes iránytű a közelben. Egyetlen bizakodásra invitáló kapaszkodó, hogy túl, ott hol megvetjük a lábunkat, az már a bizonyosságok terrénuma, a megnyugvás öble, a beérkezés maga. Bónusz, de nem babér. Felszusszanás, és nem diadal.
Önámítási cselsorozat ez a túlpartosdi, inkább evezni kellene megtanulni… még jobban, ha lehet, hatékonyabban lapátolni, beosztani erőt, s figyelést, adagonként haladni tovább és az orrunk előtti feladatra koncentrálni, fokozottabban, mint eddig. Egy közszereplő ilyen átfogóan válságos helyzetekben stimulál, ihletet ad, irányt mutat akár. Ezt teszi még akkor is, ha kormányfőként nem tartja a kézben a kormányrudat, de eltökélten hiszi, hogy dolga van a fedélzeten, meghatározó szerepe. Van, aki imádkozik a jövőért, s a békéért. Politikusként ezt szertekürtöltetni a sajtóosztállyal biztosan kicentizett píárfogásnak indul, de az olyan ketteseknél, mint én is vagyok, halavány hadonászás a köztérben. És ezzel nem az ima, az inkantáció létjogosultságát, szerepét vonom kétségbe, csak a kommunikációs-manipulatív eszközzé való degradálását.
Túlpartnak pedig mindenképpen lennie kell: ez a geográfia sajátja, legyen bár klasszikus atlaszokkal operáló földrajz, vagy a legbelső terek kartográfusainak tanúsága szerinti terület. Értelmet csempésző-hazudó célpont. Nélküle mozdulni-lendülni nem érdemes, legalábbis a mostani koordináta-deficites világban.
