„A sántaság azok büntetése, akik felkeltették az istenek irigységét: figyelmeztetés az ember földhözragadt, sebezhető természetére”, állítják az ókori görögök. Tökéletlenségem kelléke a mankó lett (a mankóról pedig a bunkó jut az eszembe, vajon van-e közük egymáshoz), tanul(gat)om ennek a használatát – Tücsök szóhoz sem jutott, egyszerűen kikerülte. „Ha sétálni szeretnél, el kell fogadjad”, mondom neki. Aztán a mankót felváltotta a bot, a támaszkodásra és ütésre szolgáló rúd, amely egyben a méltóság attribútuma. Az egyensúlyt jelenti, ezért a mankó ellentéte, vagyis erő és nem gyengeség. „Úri dolgod lehet, ha van időd botra támaszkodni...”, mondogatták.
A bot egyben tengely is, amely körül én forgok, és nem a világ, és velem együtt Tücsök. Ketten hét lábon bicegünk, az egyenes úton megtett száz méter is végtelen távolságnak tűnik. Ezen Tücsök a kitartóbb, baktat, totyog mellettem, míg a tyúklépés teóriáját gyakorolom: aprókat kell lépni, mindkét lábbal egyformán. Ha netán meg akar előzni, mert szagot fogott, akkor csak beintek: a bot varázspálcává alakul, és Tücsök megtorpan, vagy a hátam mögé kerül.
Balkézben a bot, jobbomban a póráz. A rossz lábamat teszem előre, és a jót melléje húzom... ez inkább tánclépés, de nem a botos tánc ugrik be: bot, rossz láb, jó láb, bot, rossz láb, jó láb és Tücsök a póráz végén. De Tücsök nem előre tekint, hátranéz, vagy a saját tengelye körül megperdül: „menjünk vissza! Ha lehet, haza!”. Nincs pörgés, megyünk előre, a pórázt oldalra rántom, majd mikor ismét előre néz, lazítok rajta. Nagyon sokszor megismételjük.
Már nem fél a járdán szembejövő babakocsitól, rollertől és gördeszkától, jó volt az otthoni, kerekeken guruló kockán való közlekedés a lakásban.
De vajon mit tehetek a lábai közé behúzott farokkal? Tegyek rá farokhámot mint a szamarakra? (A szamár farbúbján lévő hám vízszintes szíja a faroktő alá kerül, ami nem engedi, hogy az állat behúzza a farkát a lábai közé). Nahát...
Mivel a lassú és rövid sétáink alatt Tücsök nem vezetheti le fölgyülemlett energiáját, meg kell várjuk a fiatalabb falkavezér hazatérését, amikor ők ketten elindulhatnak a végtelenbe nyúló hosszú esti sétákra.
Új dolgokra leszünk figyelmesek: bekerítették a kifutót, a kutyák játszóterét. Igaz, a kapuk még hiányoznak, de vannak padok, földbe betonozva, nehogy lába keljen. A villás végű csenevész fák mellé, amelyek tavaly sem hajtottak ki, néhány új került, ugyanolyanok. Zöld színű a szemétláda, akárcsak a drótkerítés. Néhány nap múltán újabb tucatnyi gödör jelent meg a füves kifutó közepén: vajon mi kerül beléjük? Fájós lábam könnyedén lépked a füves, laza talajon, az aszfalton, a betonon való lépkedés viszont fájdalmas. Még fáj a fájdalom: kezemben még a póráz is megfeszül: Tücsök kutyaszorítóba kerül. Szabadulni szeretne. A játszótér felől, a gyerekzsivaj helyett visítás, kiabálás verődik vissza. A nyakam a vállaim közé süllyed és szorul, nem csoda, ha Tücsök ezt érzi, és meghátrál, másfelé veszi az útját. „Ugorjuk át ezt a lármás, zajos hangoskodást, tűnjünk el a hangzavarból”, mondja. Pedig szereti a gyerekeket, állja a picik simogatását, babusgatását. Tanítom a gyerkőcöt, hogyan közelítsen a kutya felé. Már ha az apróság kísérője ezt megengedi...
Az együtt ebédelés ideje is eljön. Szájába veszi a kutyakonzerv üres alumínium dobozát, és lecsapja elém a földre. „Kaphatnék én is finom falatkákat?”
Evés után jöhet a játék és a szunyókálás. A magas asztalról kibámul az ablakon, relaxál, majd elalszik. Vagy eldől az ágyon, a fájós lábam mellé, és őrzi, nehogy „lábra keljek”. Ő a kapocs a láthatatlan láncszemek között.
Az elmúlt hónapokban alkalmam volt megfigyelni, mit csinál otthon. Kezdem megismerni és megérteni a különböző ugatások, vakkantások jelentését: vau-vau-vau, ez azt jelenti, hogy szomszéd halad el az ajtó előtt. Ha a negyediken lakó kutya is elbaktat, és mivel Tücsök védi az ajtón belüli falkát, izgatottan, hangos ugatással és morgással figyelmeztet, értsek már a szóból: veszély közeledik. Az éjszaka kellős közepén, az ágy lábánál, angolul szól rám, vö [’wə], ez annyi mint: „húzd már föl a lábad, a matrac is az enyém!”. Aztán mond olyasmit is, hogy „böff”, miközben nem böfög, ezt akkor szokta, amikor játékra hív, hogy dobjam már el az elém tett malackát vagy a cérnacsontot. Tud nyüszíteni és vinnyogni is: az ágyon hergeli a játékokat, orrával megböki, és ha azok véletlenül leesnek, nyekeregve kéri: „másszatok már vissza!”. Nyafog séta előtt, akkor is, ha „egyik” barátnőjével találkozunk az utcán, nyöszörög a kifutón, ha a „másikkal”...
Tücsök – milyen kár – nem tudja, hogy születésnapja van, hogy négyéves lett, hogy ezt az emberek világában meg szokták ünnepelni. Jogtalanul és a megkérdezése nélkül felköszöntöttük, külföldön tartózkodó keresztanyja mobilon és sok kutyás gazdi a „fészbukon”. A hústortára gyertya került, a papírba csomagolt színes cérnacsontba spékelt finom falatkák nyomtalanul eltűntek, a cuppogó gumicsirkét jól megrázta, és rátaposott, mint egy zsákmányra. Majd rám meresztette gomb szemeit: „na, mit szólsz... jól csinálom? Hadd örüljön szegény gazdi, ha látja, hogy tetszik nekem a játék... de van már gumimalacom!” Izgatott lett amikor a Boldog szülinapot énekeltem. Talán hamisan kornyikáltam.
