Sporttörténetileg faktum, hogy a CFR 1907 novemberében alakult, akkor még KVSC néven. Szintén tény, hogy az U, vagyis az egyetemi csapat, meg 1919 szeptemberében jött létre ugyancsak Klausenburgban. Vagy Kolozsváron, ha így tetszik. Napoca még a kanyar mögött sem volt. Illetve azt a kanyart még nem görbítette el a történelem. Ha eredményekben mérjük a két klub teljesítményét, az U szurkolói jogosan irigykedhetnek. Például arra, hogy a vasutasok már oly sokszor lettek bajnokok, míg ez a fekete-fehér gárdának nem jött be eddig. Szűk tehát ez a csárda, de a versengés, a szurkolótáborok kölcsönös „szimpátiája”, vagy nevezzük szimplán: érzelmileg dinamikus viszonya, nem is nemzetiségi alapon indult. Hogyan magyarázhatnánk akkor, hogy az U kispadján trénerként olyan szakember is ült, mint az európai karriert befutó Kovács István. A nackó vonal valahol a fellegvári klub redivivusával erősödött fel. Ez a periódus egyértelműen Pászkány Árpád nevéhez fűződik, és hát az üzletember látványos és tartós sportbeli sikerei miatt kezdték magyar csapatnak elkönyvelni a CFR-t, holott a keret gyakran csak nyomokban tartalmazott magyar játékosokat. Nyilván, a szurkolók szektorában is van egy szintén jókora hagyományra visszatekintő magyar frakció. Gyermekként a hetvenes évek derekán rendszerint Kolozsváron „nyaraltam”, és már akkor hallottam a CFR-ről magyar körökben, most, hogy ezt felidézem, volt valami plusz drukkerérzékenység, mikor a felnőttek osztották-szorozták a klub éppen aktuális esélyeit.
Nos, a drukkolásról most csak annyit, hogy a kettős kolozsvári rangadó első felvonása valahogy incidensek nélkül lezajlott. A CFR honlapján ott a rendőrség felhívása, miszerint tartózkodni kell a provokálástól, a sértő harsány magatartástól, és tilos a nemzeti és faji gyűlöletre uszító bármilyen felirat megjelenítése, az olyan üzeneteket sem tűrik, amelyek erőszakra bujtanának fel. Lehet, hogy a kolozsvári iskolák közti focibajnokságban is elférne egy ilyen felhívás, mert ami egy ilyen meccsen a napokban az egyik magyar líceum csapatának azt kellett hallania, hogy nem pusztán a pályáról, hanem az országból is kitessékelik őket. Magyarként mármint. Hangerővel, ütemesen skandálva. Tehát nem egy eltévedt bekiabálás, kicsit túlzottan temperamentumos szurkoló elszigetelt fellépése. A mérkőzést vezető bíró pedig nem lépett közbe. A történet szervezési keretét a megyei tanfelügyelőség „biztosította”. Ennyit a felelős sportkedvelők újabb nemzedékeinek kineveléséről, az interetnikus toleranciát és sokszínűséget hirdető és fennen támogató kolozsvári közegről.
Két dolgot remélek-várok, most vasárnap délelőtt e szöveg záró bekezdésében: 1. hogy ma este se történjen különösebb rendbontás a sétatéri stadionban zajló meccsen, és 2. hogy az őszi vakációban a tanfelügyelőségnek legyen elegendő ideje az előbb vázolt incidenst kivizsgálni, és érdemben lépni. Hogy legalább a pótvizsgán szerezzen átmenő osztályzatot.
.
