A jelképes szelet (Napóleon egyiptomi hódításaitól eltekintve) a koloniális idők nyugati visszaélései „vetették el”. A helyzetet a Mohamed Moszadek iráni miniszterelnök elleni MI6 és az FBI által szervezett államcsíny tette kritikussá. Moszadek Nyugaton szerezte ügyvédi diplomáját, s miután demokratikusan megválasztották és miniszterelnökké nevezték ki, államát megpróbálta nyugati típusú jogállammá átalakítani. Erre az iráni államnak az antik perzsa kultúrának a görög-rómaihoz való szoros kötődése is számos lehetőséget teremtett. A nyugati egyetemeken beleoltott naivitása miatt azonban figyelmen kívül hagyta, hogy ő és állama nem sérthet nyugati érdekeket. Irán olajkútjai – hatalomra jutásakor – az Anglo-Persian Oil Company kizárólagos tulajdonát képezték. Moszadek megpróbált javítani a szerződési feltételeken, s amikor az angolok jószándékú javaslatait kategorikusan visszautasították, államosította az olajtársaságot, mint perzsa nemzeti tulajdont. 1951-ben a Times Magazin merész tettéért még az év emberévé választotta. De az angol Churchillnek időközben sikerült meggyőznie az amerikai elnököt, Eisenhowert, hogy megbuktassa Moszadeket. Az angol MI6 és az amerikai FBI Ajax hadművelet néven államcsínyt szerveztek ellene és egy a Nyugatot gátlastalanul kiszolgáló bábot ültettek a helyébe, akinek hatalmát aztán Khomeini ajatollah által irányított iráni iszlamista forradalom döntötte meg.
Azóta Irán a Közel-Kelet legradikálisabb vallási állama. A 2001-es New York-i ikertornyok elleni támadás követően Amerika lerohanta Irakot, és a támadás szervező Al-Káidának tényleg védelmet nyújtó Afganisztánt. Tíz év után ezeket a nyíltan katonai beavatkozásokat követték az „arab tavasznak” nevezett nyugati titkosszolgálati akciók, amelyek újabb a nyugati érdekekkel szemben álló kormányokat buktattak meg, s készítették elő a talajt az Iszlám állam-szerű radikális képződmények hatalmi ambíciói számára.
Amerika katonailag mindenütt győzedelmeskedett, de ún. demokrácia-exportja sehol nem járt sikerrel. A vereséget, ha hallgatólagosan nem is sikerült elismernie, fokozatosan minden arab államból kivonta csapatait. Demokrácia és emberi méltóság helyett mindenütt romok, gyűlölet és nyomor maradt utána.
Afganisztán területét az amerikaiak és a NATO szövetségesek még katonailag sem tudták soha teljes egészében uralmuk alá hajtani. Nem segített a masszív gazdasági és katonai támogatás (a hivatalos kormányzat korszerű fegyverekkel való ellátása), a kórházépítések, a nők jogainak garantálása sem. A napokban a NATO megkezdte csapatainak kivonását. A rend fenntartását a „hivatalos” kormányzatra bízta. A több évtizedes konstrukció kártyavárként omlott össze. A tálibok pillanatok alatt 219 körzetben átvették a hatalmat, a cikk írásakor mindössze 78 körzet maradt a kormány „ellenőrzése” alatt, köztük Kabul, amely az ország lakosságának csaknem egyharmadát teszi ki. S idő kérdése, hogy ezek a végvárak is elessenek…
A várható következmények rettenetesek, hiszen a tálibok irgalmatlanul leszámolnak mindenkivel, akinek bármi köze is lehetett az amerikaiakhoz vagy szövetségeseikhez. A tolmácsoktól az ápolószemélyzetig és a kormányhivatalnokokig, a feministáktól a homoszexuálisokig. Az amerikaiak továbbra is bombatámadásokkal próbálják megakadályozni előrehaladásukat. A bombatámadások sajnos főként arra szolgálnak, hogy a visszamaradó – s ha a tálibok kezébe kerülnek, azok további megerősödését szolgáló – fegyverraktárakat megsemmisítsék. Közben a nyugati közvélemény a Die Zeit vezércikkírójának, Wolfgang Bauernek a szavaival „mossuk kezeinket az ártatlanságban mi is – akárcsak Pilátus Jézus halálos ítéletét követően. Nem tapad hozzájuk vér, Afganisztán mégis úszik a vérben, mely miattunk ontatik ki. Túl kemény ez a mondat? Reménykedem benne. Ez idő szerint azonban semmi nem az ellenkezőjére utal.”
A végkövetkeztetés: „A legfőbb ellenséget ebben a háborúban nem a tálibok jelentik, hanem az a meggyőződés, hogy az efféle háborúkban erőszakkal egyáltalán győzedelmeskedni lehet.
Ezt a következtetést sajnos nem Amerika és a NATO vonja le, ők csupán azt veszik tudomásul, hogy a további háborúskodás többe kerülne annál, mint amennyit megér. Nem a háborúkról fogunk lemondani, csupán a veszedelmesebb ellenségeink ellen fordítjuk fegyvereinket.
A kínaiak ellen például, akik ép most szövetkeznek a tálibokkal. Meg az oroszok ellen.
Lüders idejekorán figyelmeztetett. 2016-ban könyvei a bestseller-listák élmezőnyébe kerültek. A politikusok azonban vagy kinevették, vagy nem is ügyeltek rá. A német haderő is részt vett az „afganisztáni hadműveletben”. Akárcsak a román (45 000 katona) és a magyar (néhányszáz orvos és lövész). Mindannyian mély megkönnyebbülés közepette térnek haza. S még egy pillanatig magyar és román nyilvánosság is visszaemlékszik a román és a magyar áldozatokra is.
Aztán a családon kívül aligha fog bárki is rájuk emlékezni…
