„Futni kezdtem. Nagyon nehezen ment” – éppen tíz éve annak, hogy ez a rövid bejegyzés került az előjegyzési naptáramba. Így utólag szép lenne ezt úgy mesélni, hogy futócipőt húztam, és bátran nekivágtam, de az igazság az, hogy egy nagyon fokozatos, enyhe terhelést jelentő programba vágtam akkor bele, ahol első néhány alkalommal mindössze egy percet kellett futni, másfelet gyalogolni 30 percen keresztül. Ez is „nagyon nehezen ment”. Futócipő helyett megtette egy leharcolt sportcipő is, úgy éreztem, a „rendes” felszerelést ki kell érdemelni, előbb legyen meg a mágikus 5 K. (Ez utóbbi téves döntés volt, de így legalább érezhettem, hogy az „akármihez” képest mekkora komforttöbbletet jelent egy futócipő. )
Bátorságról pedig végképp szó sem volt, meglehetősen szkeptikusan viszonyultam a dolog sikeréhez. Sosem voltam sportember, még tévében nézni is csak az olimpia megnyitókat és a műkorcsolya- vagy torna-versenyeket szerettem igazán. Mondhatni a spektákulum jobban érdekelt, mint a sport. Az iskolai sportoktatás, ahol a mozgás szeretetét, és a különféle sportok alapjait el lehetett volna sajátítani, inkább azt a meggyőződést erősítette bennem, hogy a tornaóra azért van, hogy az emberrel üvöltözzenek, s a jobb sorsra érdemes szerencsétleneket megalázzák. Így mire eljutottam a felső tagozatra, sok más társammal együtt én is tökélyre fejlesztettem a felmentések, hiányzások adagolását, és a „ha figyelnek, lázasan kosarazunk, ha nem, akkor békésen csevegünk a palánk alatt az iskolaudvaron” – típusú sportolást. Egyetlen feladat volt, amit többé-kevésbé hajlandó voltam komolyan venni, a hosszútávfutás: amikor időre kellett teljesíteni a szokásos „két kört az iskola körül”, még némi edzésre is hajlandó voltam előtte. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy hosszútávfutást menetrendszerűen májusban mértek, és a Sétatér mellett laktunk.
Érthető hát, hogy amikor úgy éreztem, valahogyan be kell illesztenem a mozgást az életemben, más mozgásforma nem jutott eszembe, csak a futás. Az is mellette szólt, hogy nem igényelt extra szervezést, az edzés az ajtótól indul és ugyanott ér véget, ennél gazdaságosabb időbeosztást keresve sem találni.
Az első néhány alkalomról többnyire csak annyit jegyeztem fel, hogy „nehéz” volt, „még mindig nehéz” vagy esetleg „nem könnyű”. Aztán már csak a kilométerek számát, hogy merre futottam, egyedül-e vagy társaságban, esetleg a verseny nevét, ahol indultam. A heti/évi kilométerszám hol nő, hol csökken, portörléskor zörögnek a polcra akasztott résztvevői érmek, de igazából már rég nem izgatnak a számokban kifejezhető adatok vagy a közösségi futások, versenyek. Maga a futás viszont létforma lett számomra.
Futottam kora hajnalban és késő este, lábszárközépig érő hóban és perzselő kánikulában, rekortánon, aszfalton, tengerparti homokon, sáros erdei úton és harmatos mezőn. Futócipőben remekül lehet világot látni: a Visztula part Varsóban, vízen ringó csónakok Cambridge-ben, hajnali tengerpart Görögországban, alpesi kolompszó vagy egy olasz halászfalu reggeli hangjai mind ott vannak a futóélmények között. A futócipő kihagyhatatlan elem csomagoláskor, minden mást lehet pótolni. (Egyszer egy üveg német eperbor mellett hosszúra nyúlt este után jobb híján kölcsön pizsamanadrágban indultam méregtelenítő reggeli futásra, ezért utólag is elnézést kérek a BadEms-i park padjain békésen diskuráló nyugdíjasoktól. Megbámultak, megmosolyogtak, de azért biztattak: egyszóval jó fejek voltak.)
Évekig szokásom volt fotót is készíteni a futások alatt, fák, virágok, mulatságos feliratok, nyújtózkodó macskák, furcsa fénytörésben felcsillanó háztetők gyűltek a Nyúlcipő nevet viselő mappába. Aztán rájöttem, nincs szükségem fotókra ahhoz, hogy elraktározzam az emlékeket. Megragadnak maguktól. Vagy elhomályosulnak. Ami igazán fontos, az fényes marad, és simára csiszolt.
Tíz év alatt a futás életem meghatározó része lett. Nem sportteljesítményként, hanem életmódként. Ez alatt az idő alatt aligha írtam másfél oldalnál hosszabb szöveget, amelyhez ne a futás lett volna a katalizátor. A megírandó szövegek szerkezete, megannyi jónak érzett, és olykor annak is bizonyuló ötlet, megoldhatatlannak gondolt fordítói probléma megoldása rendszerint egy-egy tempós futás alatt született meg. Két-három kilométer, és máris jobban forog az agyam. Ajándék ez!
Ha megkérdeznek, mit jelent nekem a futás, csak vonogatom a vállam: semmi különös. Business asusual. De azt is mondhatnám, olyan, mint egy jó emberi kapcsolat: tágabb lesz általa a világ.
Tavasz van, ilyenkor sokan kezdenek mozogni. Nagyon szurkolok azoknak, akik most indulnak először futni, vagy hosszabb kihagyás után térnek vissza, és ha kérdezik, azt mondják: „Futni kezdtem. Nagyon nehezen ment.”
És üzenem nekik: holnap talán kicsit könnyebb lesz. Csak húzzatok egy jó futócipőt!
