Tevékenységével végérvényesen beírta nevét a magyar művelődéstörténet aranykönyvébe

IFJ. GYŐRFI DÉNES

E szavakkal jellemezte 1909 februárjában az Erdélyi Lapok az Egyetemi Könyvtár újonnan megnyílt palotáját. Erdély legnagyobb könyvtárának életében döntő fordulatot jelentett az új épületben történt elhelyezése, ugyanis ezáltal lehetővé vált számára, hogy modern intézménnyé szerveződjön, megfelelő olvasóhelyiségekhez és raktárakhoz jusson, s így az olvasók rendelkezésére álljon.

Az épület megvalósítása Erdélyi Pál (1864–1936) elévülhetetlen érdeme, aki kiemelkedő szakmai és tudományos tevékenységével végérvényesen beírta nevét a magyar művelődéstörténet aranykönyvébe. Egykori igazgatónk halálának 85. évfordulója alkalmából összefoglaljuk kolozsvári tevékenységének főbb mozzanatait, ugyanakkor a könyvtár egy virtuális kiállítást is összeállít Erdélyi Pál életútjáról, amely május 5-től tekinthető meg az intézmény honlapján (www.bcucluj.ro).

Erdélyi Pál 1864. február 12-én született Sárospatakon, a magyar református szellemi élet egyik központjában. Édesapja, Erdélyi János költő, filozófus, népdalgyűjtő, a híres pataki kollégium professzora és könyvtárának vezetője volt, édesanyja, Csorba Ilona, csallóközi középbirtokos családból származott. A nyolc gyermekből csupán kettő érte meg a felnőttkort: Pál és Zoltán, a későbbi Komárom megyei árvaszéki ülnök. Négyéves korában elveszítette édesapját, ekkor a család a csallóközi Felsőgellére költözött, aminek következtében Erdélyi Pál nem Sárospatakon, hanem a komáromi bencés gimnáziumban kezdte meg tanulmányait, majd a budai II. kerületi főgimnáziumban érettségizett.

Erdélyi Pál

1882–1886 között a pesti egyetem hallgatója magyar–latin szakon, 1886 júliusától pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárában dolgozik, gyakornoki beosztásban. 1887-től kezdődően számos cikke és könyve jelent meg, elsősorban a magyar irodalomtörténet tárgyköréből (Fáy András élete és művei, Budapest, 1890, Balassa Bálint, Bp., 1899, Kuruc költészet, Bp., 1903, Jókai útja Révkomáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig, Bp., 1939). Tehetségét, szorgalmát felettesei is elismerték, 1896-ban megbízták a könyvtár kézirattárának vezetésével, két év múlva pedig ő képviselhette Magyarországot a Londonban tartott második nemzetközi könyvtároskongresszuson.

Az angliai közművelődési viszonyok nagy hatással voltak Erdélyire, a látottakat sűrűn hasonlította a hazai viszonyokhoz: „Ha kíváncsibb szemmel néznénk az alá a színes takaró alá, melyet a köztudat a könyvtári életre borított, észre kellene vennünk, hogy azt a takarót keleti fantáziánk szőtte tele színnel, virággal, illuzióval. Valóban könyvtári életünkről sok szépet mondhatunk és sok hímet varrhatunk, de csak úgy, ha összehasonlításnak nem vetjük alá a miéinket a fejlettebb és rendszeresen gondozott külfölddel. Könyvtáraink általában a fenntartó hatóság áldozatkészségéből élnek, a nyilvánosság sem ellenőrző figyelemmel, sem támogató segítséggel nem kíséri munkásságukat. Ha mégis szóvá teszik a nyilvánosság előtt a könyvtárak ügyét, rendesen akkor történik, mikor valami izgalom kapcsolódik hozzá. Ilyenkor az egész haza könyvtári szakértővé alakul s míg az izgalom tart, a könyvtárak napirenden is vannak. Ha azonban az izgalom biológiai folyamata lejárt, mindenki elfelejtette, hogy szakértő és cenzor volt, s még azt is, hogy ilyen izgalmat átélt. Ily módon nálunk a könyvtári ügy nem nemzeti ügy, mint Európában és Amerikában, hanem a fenntartó hatóságok hivatalos ügye. E szerint a közönség is megnyugszik abban, hogy minden könyvtár üti-véti a maga dolgát, már ahogy tudja, s a napi sajtó sokkal többet foglalkozik egy hatodrangú versenylóval vagy állásnélküli eladosódott színésszel, mint a XX. század leghatalmasabb közművelődési intézményével, a könyvtárral.”2

1899-ben a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban teljesített szolgálatot, a következő évben pedig sikeresen pályázott a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatói állására, amely hivatal Ferenczi Zoltán (1857–1927) irodalomtörténésznek Budapestre való távozásával üresedett meg. A kinevezési okiratot 1900. augusztus 3-án írta alá I. Ferenc József császár és Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter.

A fiatal igazgató Kolozsváron két könyvtárnak lett a vezetője, a tulajdonképpeni Egyetemi Könyvtárnak, illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület Könyvtárának, amely az egyetemi állományal együtt volt elhelyezve. Az 1872-ben alapított Egyetemi Könyvtár kezdetben csak mintegy 11 000 kötettel rendelkezett, ezért az Erdélyi Múzeum-Egyesület 50 évi használatra átengedte a több mint 31 000 kötetet számláló, rendkívül értékes gyűjteményét az egyetemnek. A két gyűjtemény egységes kezelés alatt állott, de a gyarapítás és a leltári nyilvántartás külön történt, a múzeumi állomány elsősorban magyar irodalmi és történelmi művekkel gyarapodott, míg az Egyetemi Könyvtár a nemzetközi szakirodalmat gyűjtötte, így a két könyvtár szerencsésen kiegészítette egymást.

Erdélyi Pál az időközben jelentősen megnövekedett állományt három csoportba rendszerezte, a nyomtatványok, a kéziratok és a levéltárak csoportjába, 1900-ban új használati szabályzatot szerkesztett, 1902-ben elkészítette a helyrajzi katalógust, amelyet a gyűjtemény „telekkönyvének” nevezett, 1904-ben megújította a leltározást és átdolgoztatta a betűrendes katalógust, utólag pedig létrehozta a jelenleg is működő könyvkötészeti műhelyt és a fényképészeti laboratóriumot. Az első világháború nehéz  éveiben Gyalui Farkassal és Kelemen Lajossal együtt megszervezte a könyvtár kéziratainak és ősnyomtatványainak Budapestre való menekítését, ahonnan a gyűjteményeket 1918 júliusában hozták vissza.

K. Lippich Elek művészettörténészhez intézett levelében keserűen számolt be a mentési akció során tapasztalt hatósági érdektelenségéről: „1916. augusztus 29-én Kolozsváron kitört a pánik, s olyan futás volt ott, amilyenről embernek fogalma is alig lehet, a transportbiztos még egy kocsit sem adott. S az egész keserves idő alatt, az izgalmak és aggodalmak idején, a veszedelem kopogásakor és az áradások gáttörései pillanatában sehol senki. A minisztérium, a Főfelügyelőség, a Tanács – mind hallgatnak. Persze itt nem lehetett bankettozni – itt aggódni, égni és elégni lehetett volna –, tehát hallgattak. Amit Erdély megmentett, azt a maga szakállára, okosságával és leleményességével mentett meg.”3

Könyvtárigazgatói tevékenységével egy időben, 1906–1909 között az EME Bölcsészeti, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának volt a titkára, majd az egyesület főtitkára lett. 1906–1917 között szerkesztette az Erdélyi Múzeumot, s mindeközben magyar irodalomtörténetet tanított az egyetemen, kezdetben magántanárként, majd 1911-től címzetes nyilvános rendkívüli tanárként.

György Lajos szavaival élve, „a jövő talán nem fogja tudni és kellőképpen értékelni Erdélyi Pálnak ezeket a kiemelt teljesítményeit, de azt sosem fogja elfeledni, hogy az ő igazgatása idejében és az ő tervei szerint épült meg az Egyetemi Könyvtár és rendezkedett be Európának ebben a részében párját ritkító előkelőséggel”. A könyvtár első hajléka az egykori jezsuita kollégium Király utcai szárnyának földszintjén volt, tizenegy sötét, bolthajtásos teremben, amelyek csakhamar szűkösnek bizonyultak a gyorsan gyarapodó állomány számára. 1895-ben a könyvtár az egyetem központi épületének újonnan elkészült keleti szárnyának első emeletére költözött, néhány, eredetileg tanteremnek és irodának tervezett szobába, ugyanis az egyetem építési tervében egyáltalán nem szerepelt a könyvtár elhelyezése. Már javában zajlottak az egyetemi építkezések, amikor az Egyetemi Tanács kérésére „Kolozsvár város nemes közönsége” egy 1050 m² területű telket ajánlott fel könyvtárépítés céljából, a Bel- és Kül-Torda utca szegletén. Utólag pedig felmerült egy másik javaslat is, amely szerint a minisztérium vásárolja meg az egyetem épületével szomszédos színházi telket, a színházzal együtt bontassa le az összes épületet, s az egyetem közvetlen szomszédságában építse fel a könyvtárat.4

Az önálló könyvtárépület régi álmát végül Erdélyi Pál valósította meg. A krónikussá váló helyhiány miatt már 1902-ben felterjesztést intézett a közoktatásügyi minisztériumhoz, amelyben a könyvtárépítés elodázhatatlan szükségességét hangsúlyozta, a következő évben pedig részletes építési programot is kidolgozott. Építési elveit utólag külön tanulmányban is összefoglalta, kiemelve a korszerű könyvtárépület főbb sajátosságait: „A modern könyvtári épület minden igényt kielégít, ha először megfelel a legáltalánosabb, az épület egészét illető kívánalmaknak. Czélja szerint a közönség részére készül, tehát középület. Mint ily alkotás, hordozza magán a középület jellegét, legyen kiemelkedő a mindennapi életnek mindennapi érdekeit szolgáló építkezések közül. Lássék rajta, hogy az emberiség legnemesebb alkotásainak tárháza, mert hiszen az ember szellemi haladásának és eszményi törekvéseinek eredményeit hordja egybe és szállítja át a szerencsésebb jövendőnek. Tehát monumentálisnak és nemesen, azaz szépenépültnek kell lennie. Építkezésének e jellemző vonásait banálisan ne keresse, hanem egyszerű és művészi hatásokat biztosító eszközökkel próbálja megszerezni. A sok cziráda és a sok sallang rontják a nobilitásra való törekvést, a nagy vonalak adják az igazán imponáló jelleget. Talán azt mondhatnók, legyen profán templom. Érezze a szemlélő, hogy eszményt szolgáló épület, de ne azt, hogy hivalkodik külsejével, sem azt, hogy vásári cziczomával hirdeti komoly hivatását. Lássék rajta, hogy amire készült, annak meg tud felelni. Mert kincseket rejt és tesz hozzáférhetővé.”5

Az 1904 tavaszán kihirdetett tervpályázatra kilenc pályamű érkezett, a héttagú bíráló bizottságban pedig helyet kapott Tóth Lajos minisztériumi osztályvezető, Alpár Ignác, Hauszmann Alajos, Pecz Samu építészek, Apáthy István, a kolozsvári egyetem rektora, valamint Ferenczi Zoltán és Erdélyi Pál könyvtárigazgatók. A bizottság a Korb Flóris és Giergl Kálmán által készített pályatervet fogadta el, a munkálatok kivitelezését pedig Reményik Ká­roly kolozsvári építészre bízták. Az alapozás 1906. július 15-én kezdődött, és az épület 1907 őszén már tető alatt volt.

A könyvtárpalota felavatását követően az igazgató felvázolta azon sajátos történelmi körülményeket, amelyek nagymértékben befolyásolták az erdélyi művelődés, s ezen belül a kolozsvári egyetemi és múzeumi könyvtár fejlődését. „A vidéki múzeumok és könyvtárak a mindennapi kenyérért imádkoztak. A szükség és nélkülözés nyomása alatt nagyobb energiával dolgoztak, ennek következtében nagyobb eredményeket értek el, mint a fővárosiak. Nem a véletlen dolga tehát, hogy a marosvásárhelyi Teleki-téka, a Batthyaneum Gyulafehérvárt szerencsésen indítják meg azt a művelődési mozgalmat, melynek eredményeként az Erdélyi Múzeum és a nyomában támadó rokon intézetek életre keltek. Nem a véletlen dolga, hogy Erdélyben és Kolozsvárt a XIX. század nevezetesebb szellemi mozgalmai a magyarországiakkal részint párhuzamosan haladtak, részint megelőzték. Nem a véletlen dolga, hogy a biblio­gráfia alapvető munkáját az Erdélyi Múzeum könyvtárnoka teremtette meg, sem az, hogy az első korszerű könyvtár itt létesült. A vidék magárahagyatottságában korán belátta, hogy saját erejére van utalva és ma már azt is tudja, hogy nem kénytelen a fővárost divatja szerint követni.”6

A könyvtár háromhajós bazilikára emlékeztető nagy olvasótermében, valamint a kisebb termekben 1909-ben egyszerre 252 olvasót lehetett elhelyezni, raktári polctere pedig 9000 folyóméter lett. A ma is használatos raktári vasállványokat maga Erdélyi Pál tervezte, s ugyancsak ő tervezte a nagy olvasóteremben levő, B. Bak Lajos fiai által készített asztalokat is. Az eredeti tervrajzban egy ötszobás igazgatói lakás is szerepelt, amelyről viszont Erdélyi lemondott, hogy több pénz maradjon a könyvtár berendezésére. Közvetlenül az első világháború előtt meggyőződéssé vált, hogy a kolozsvári egyetem egy minden tekintetben sikerült intézménnyel gazdagodott, amely az állomány nagyságát figyelembe véve a magyarországi könyvtárak között a harmadik helyen volt, de berendezésében és felszereltségében az első helyre emelkedett.

Erdélyi Pál Kolozsvárra való költözését követően is fenntartotta kapcsolatait pesti barátaival, gyakran részt vett a budapesti tudósok közös komáromi nyaralásain. Kolozsváron is főként a professzori körökben becsülték közvetlen modoráért és szűkebb társaságokban felélénkülő vidámsága miatt. Gyakori vendég volt Apáthy István, Cholnoky Jenő, Genersich Gusztáv, Imre József, Lechner Ká­roly, Márki Sándor, Schilling Lajos családjánál, amely barátságok sokszor megkönnyítették számára a könyvtári ügyek gyors elintézését az Egyetemi Tanácsban. Ruzitska Bélával, Szádeczky Gyulával és Seprődy Jánossal vonósnégyest alapítottak, amelyben ő csellón játszott, Majorovszki Béla miniszteri tanácsossal pedig közös szenvedélyük, a néprajzi tárgyak gyűjtése terén vált meghittebbé a barátsága.

Budapesti tartózkodása idején, 1890-ben feleségül vette Péntek Rózsikát, akit viszont egy év múlva kisleányával együtt elveszített. Második felesége barátosi Bibó Vilma volt, Bibó István politológus nagy-nagynénje, aki hosszú és súlyos betegség után, 1905. március 27-én elhunyt. Kilenc évvel később, 1914-ben feleségül vette a szép, fiatal Remisovszky Hedviget (1893–1980), Remisovszky János kolozsvári kincstári ügyész leányát, frigyükből öt gyermek született. A kincses városban kezdetben a Mátyás tér 22. szám alatt, majd az Unió utca 3–5. szám alatt, végül a Majális utca 7. szám alatt lakott, míg szabadidejét általában a 32 holdas csallóközi birtokán töltötte, ahol több ezer gyümölcsfát és cserjét ültetett, nyaranta pedig sokat vitorlázott a Balatonon. A birtok gyakran szerepel levelezésében mint menedékhely a világ zaja elől, így jellemzi a K. Lippich Elekhez írt levelében is: „A Kisalföld rónájára vágyok, amelynek a tiszta levegője s az olasz ég mélységét felülmúló kéksége hívogat, oda mennék könyveimmel, álmaimmal és reménységeimmel, ahol a magam szakasztotta gerezd és a magam szürte borom tükrén vetődne vissza a napsugár.”

Az első világháború kirobbanása után egyre több időt töltött családja körében, a román csapatok kolozsvári bevonulását követően pedig távozott a könyvtár éléről és csallóközi gazdaságára húzódott vissza, ahol tovább folytatta tudományos tevékenységét. 1929 végén Budapestre költözött, ahol 1936. május 5-én, 62 éves korában tüdőgyulladásban elhunyt. Temetési beszédében Ravasz László református püspök Erdélyi Pál személyében a régi, 1918 előtti világot is búcsúztatta: „Mi, akik körülálljuk ezt a koporsót, hogy utolsó útjára kísérjük Erdélyi Pált, szemmelláthatóan kicsiny sereg vagyunk. Ő Budapesten átutazó vendég volt, igazában idegenül járt itt, csak régi barátai ismerték, de velünk van egy láthatatlan sereg: kolozsvári, dunántúli, pataki társaság, követei és képviselői egy elsüllyedt világnak. Velünk vannak a XIX. századból nagy, történelmi nevek és emlékek, annak a kornak küldöttei, amelyben mindnyájan otthon érezzük magunkat. Hová lett ez a világ? Elsüllyedt, mint egy vulkán szaggatta sziget, s egyik utolsó maradéka, az Erdélyi Pál koporsója, csöndesen úszik az új vizen.”7

(A szerző a kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársa)

1 A kolozsvári új egyetemi könyvtár, Erdélyi Lapok, 1909/3, 63.

2 Erdélyi Pál, Jelentés a könyvtárról, Az EME Évkönyve az 1913. évről, 15.

3 OSZK Kézirattár, Erdélyi Pál levele K. Lippich Elekhez, 1917. április. 7.

4 György Lajos, Az erdélyi könyvtárügy és a kolozsvári egyetemi könyvtár, 1942, 24.

5 Erdélyi Pál, A modern könyvtár építésének alapja, A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa 1904–1905. évi jelentése,  Budapest, 1906, 32.

6  Erdélyi Pál, Jelentés a könyvtárról, Az EME Évkönyve az 1909. évről, 20.

7 Idézi Filep Tamás Gusztáv, A hagyomány felemelt tőre, Bp., Ister, 2003, 14–15.

(Borítókép: A kolozsvári Egyetemi Könyvtár olvasóterme, archív felvétel)