„A mai nehéz helyzetben nem várhatjuk el, hogy a férfiak gondoskodjanak rólunk”

A 19. század második felében a számukra fenntartott helyeken olvashattak, amelyek általában az olvasóhelyiségek hátulsó részében helyezkedtek el, míg végül a női hallgatók számának növekedésével egyetemben megszűntek az elkülönítések, a nők és a férfiak közösen, egyazon asztalnál olvashattak. Tehát a női olvasók nagyobb arányú megjelenése a könyvtárakban hosszadalmas folyamat eredménye volt, a német diákok még a múlt század elején is ironikus dalokat költöttek kolléganőik rovására, arra „figyelmeztetve” őket, hogy hagyják csak a polcon Kant műveit, ugyanis, aki sokat görnyedezik a könyvek fölött, az nem fog férjhez menni.

A 19–20. század fordulóján már nemcsak az olvasók, hanem a könyvtári alkalmazottak körében is megjelentek a nők, az első magyar könyvtárosnő Czeke Marianne irodalomtörténész volt, akit 1906-ban alkalmaztak a budapesti egyetemi könyvtárba. A technikai fejlődés új munkalehetőségeket teremtett a nőknek, az írógépek elterjedését követően a dolgozó nők tábora titkárnőkkel és gépírónőkkel gyarapodott, mind a hivatalokban, mind pedig a nagyobb könyvtárakban.

Az első női alkalmazott

Az irattári források tanúsága szerint az 1872-ben alapított kolozsvári Egyetemi Könyvtár első női alkalmazottja is egy 15 éves gépírókisasszony volt – Sanda Ibolya, akit 1907 szeptemberében alkalmaztak, röviddel az után, hogy a könyvtár beszerzett egy amerikai gyártmányú írógépet, a hozzá tartozó asztalkával együtt (a múlt század elején a nők fizetett munkát általában 15–25 éves koruk között, házasságkötésük előtt végeztek, egyes esetekben viszont évtizedeken keresztül dolgoztak ugyanazon a munkahelyen). Erdélyi Pál könyvtárigazgató indoklása szerint a „mind kiterjedtebb forgalom, az azzal járó levelezés s adminisztráció” egy gépírónő beállítását követelte, „aki emellett a czédulázásban [címleírásban] is el van foglalva. Itthon és külföldön ismételten bebizonyult, hogy a gépírónő az irodai munkában s amellett a czédulázásban is nagy szolgálatot tesz a könyvtárnak.”

Sanda Ibolya 1892-ben született Kolozsváron, édesapja, Sanda György a városi vízművek irodavezetője volt, édesanyja Szegedi Zsuzsanna. 1903–1906 között a De Gerando Antonina által vezetett állami felsőbb leányiskola tanulója volt, majd elvégezte a polgári leányiskola egyéves női kereskedelmi tanfolyamát is,[1] amelynek keretében kereskedelmi számtant, könyvvitelt, magyar és német kereskedelmi levelezést, gépírást, gyorsírást és szépírást tanult. Ezt követően 1907. szeptember 12-én „napidíjas gépírónőkéntˮ alkalmazták a könytárba, tehát bérét a munkában eltöltött napok száma szerint kapta. A korabeli hivatalok az ifjú tisztviselőket általában napidíjasokként alkalmazták, mely beosztásban évekig várták a „mindennapit biztosító ígéretföldjétˮ, vagyis a teljes fizetéssel járó véglegesítést.[2]

Napidíjas lét

A napidíjas lét feltételei meglehetősen kemények voltak. Sanda Ibolya javadalmazása kezdetben napi két korona volt, amely négy év után három koronára, 1918-ban pedig öt koronára emelkedett (a korabeli árviszonyok érzékeltetése végett megemlítjük, hogy a világháború utolsó évében 1 kg cukor három koronába, 1 kg elsőrendű marhahús 10 koronába, egy női kalap pedig 100 koronába került). Ugyanakkor a magántisztviselőnők és gyári munkásnők továbbra is csak két-három korona napidíjat kaptak, munkaidejük viszont 10-12 órára emelkedett.

1908 novemberében eljegyezte Boga Ödön városi adótiszt, frigyükből két lány született, az elsőt Ibolyának keresztelték, a másodikat pedig Violának. Férje tartalékos hadnagyként végigharcolta az első világháborút, tehát Sanda Ibolya is „ideiglenes családfővé” vált, megannyi más nővel egyetemben. A világégés utolsó évében dúló járványok a fiatal gépírónő családját sem kerülték el, júniusban két hét szabadságot kért, hogy beteg kislányát ápolhassa, aki csakhamar szerencsésen felépült a kanyaróból. 1920-ban lemondott állásáról, viszont 1940-ben visszatért a könyvtárba, ahol 1944-ig dolgozott, immár segédkönyvtárosi beosztásban. Végül Budapestre költözött, 18. kerületi (pestszentlőrinci) otthonában hunyt el 1982-ben.

Az Egyetemi Könyvtár épületének felavatását követően (1909) jelentősen megnőtt az álláshirdetésekre jelentkezők száma, egyre többen szerettek volna dolgozni a kényelmesen berendezett, modern palotában. A nők főként gyakornoki és írnoki állásokra pályáztak, munkába állásuk indoklásaként pedig a sanyarú gazdasági körülményeket jelölték meg, mint ahogyan az egyik jelentkező kérvényében is olvassuk: „a mai nehéz helyzetben magunknak kell gondoskodnunk megélhetésünkről, nem várhatjuk el, hogy a férfiak gondoskodjanak rólunk”. Elsősorban tisztviselői, valamint kispolgári családokból származó, kereskedelmi vagy tanítónői diplomával rendelkező hölgyek jelentkeztek, a jelöltek kiválasztásánál pedig a tanulmányi eredményeket és a nyelvismeretet vették figyelembe.

Az első könyvtárosi beosztású női alkalmazott

A választás végül a kiváló tanulmányi eredményekkel rendelkező Illyés Gizellára esett, akit 1909 áprilisában könyvtári gyakornokként alkalmaztak. Így lett a parajdi születésű Illyés Gizella a kolozsvári Egyetemi Könyvtár második, könyvtárosi beosztásban pedig első női alkalmazottja.

Könyvtárosnők az Egyetemi Könyvtárban (1910-es évek. Jobbról az első Illyés Gizella

Az 1886-ban született Illyés Gizella is a kolozsvári polgári leányiskola kereskedelmi tanfolyamát végezte el 1906 júniusában, alkalmazását követően a levéltárban teljesített szolgálatot –, ahol Veress Endre történettudós mellett dolgozott –, majd a katalógusterembe lett beosztva, ahol tanácsaival és útmutatásaival számtalan olvasó munkáját könnyítette meg. 1910-ben „buzgó és teljesen megbízható könyvtári szolgálatai elismeréséül” fizetésemelésben részesült, öt évvel később pedig 80 korona rendkívüli jutalmat kapott. A fiatalon megözvegyült, csendes, szerény Illyés Gizike (ahogyan kollégái becézték) a két világháború között is a könyvtárban dolgozott, egészen 1939-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig.

Az első világháború kirobbanását és a férfiak frontra küldését követően a nők aránya jelentősen megnőtt, 1916-ban már kilencen dolgoztak a könyvtárban (Fodor Jolán, Günther Olga, Illyés Gizella, Lendvay Anna, Maksay Mariska, Puskás Irma, Sanda Ibolya, Szolnay Margit és Vrannay Erzsébet). Akárcsak a legtöbb korabeli hivatalban, a könyvtárban is fenntartásokkal fogadták a nők „térfoglalását”, mint ahogyan Vrannay Erzsébet alábbi visszaemlékezésében is látni fogjuk. A kolozsvári születésű Vrannay Erzsébet – aki Gyalui Farkas és Kelemen Lajos egybehangzó véleménye szerint a könyvtár egyik legértékesebb munkatársa volt – kitűnő minősítéssel végezte el a Marianum polgári leányiskolai tagozatát és kereskedelmi szaktanfolyamát, ahol az intézet „jelesebb magaviseletűˮ növendékeit tömörítő Mária-kongregáció soraiba is felvették.[3] 1913 és 1920 között volt a könyvtár munkatársa, ám mivel 1913-ban nem volt üres állás, csaknem másfél évig ingyen dolgozott, mint ahogyan Erdélyi Pálnak Kossutány Ignáchoz, az egyetem rektorához intézett felterjesztéséből is kiderül: „Miután Vrannay kisasszony kijelentette, hogy egyelőre ideiglenes minőségben és díjazás nélkül is örömmel vállalkozik könyvtári szolgálatra, s miután a könyvtárban arra való munkaerőnek mindig tudok dolgot adni, tisztelettel kérem Méltóságodat, méltoztassék megengedni, hogy Vrannay Erzsébet ideiglenesen és díjtalanul szolgálatot teljesíthessen.”[4]

Könyvtári munkája mellett elvégezte a történelem–földrajz szakot is, majd Magyarországra költözött, ahol kezdetben a debreceni egyetem földrajzi intézetében, később pedig a pécsi egyetemi könyvtárban dolgozott. Kolozsvári emlékeit is a Pécsi Napló 1940. március 1-i számában közölte, Könyvtári élményeimből cím alatt, amelyben a női munkára vonatkozó korabeli előítéletek fokozatos oldódására is rávilágított. A fordulópontot, mint ahogyan alább is látni fogjuk, az első világháború jelentette, amikor a nők bebizonyították, hogy ők is ugyanolyan hasznos tagjai a társadalomnak, mint a férfiak. Noha a háború után sokan visszatértek „hagyományos” szerepköreikbe, mentalitásuk, miszerint ők is tudnak gondoskodni magukról és gyermekeikről, már nem változott meg.

Vrannay Erzsébet visszaemlékezései

„Amikor mint fiatal leány a kolozsvári Egyetemi Könyvtár gyönyörű kétemeletes palotájának küszöbét először átléptem, úgy reméltem, hogy azonnal könyvekkel dolgozhatom és milyen sok időbe került, amíg odáig juthattam. A könyvtáros urak jórésze mind külön-külön tudós volt a maga munkahelyén. Az egyik a régi magyar könyvtár különgyűjteményének volt szaktekintélye, a másik rangidős úr csak a folyóiratokkal dolgozott, a kézirattárnak, levéltárnak külön vezető szakemberei voltak. Ez a sok tudós úr, finoman titkolt, gúnyos mosollyal vette tudomásul, hogy én is kolléga óhajtok lenni, ilyen fiatalon és tudatlanul. Valószínüleg elhatározták, hogy meguntatják velem a könyvtárosság szép mesterségét, mert legelőbb is 76.000 darab gyászjelentés betűrendbe szedéséhez állítottak. Egyedül dolgoztam ezekkel a gyászjelentésekkel egy nagy terem nagy asztalain s biztosan csodálkoztak rajtam, hogy nem kisírt szemmel távozom a munkaidő letelte után. Mindjárt az első napokban nagyon megszerettem különös foglalkozásomat. Ezeknek a gyászjelentéseknek nagyobb része az erdélyi főúri családok levéltáraiból került ki, sokban különböztek a modern kor sablonos gyászjelentéseitől. Búcsúztató verseikben a kor jellegzetes lírája zengett s szövegének stílusa magán viselte századának bélyegét. Csakhamar megismerkedtem az erdélyi história számottevő alakjainak családfájával, a Bánffyakkal, Bethlenekkel, Béldiekkel, Barcsayakkal, Telekiekkel, Toldalaghiakkal stb. s őszintén meghatódtam, amikor utolsó sarjat helyeztek a családi sírboltba.

A gyászjelentések betűrendbe rakása, beszámozása és dobozokba helyezése után sem jutottam a könyvek áhított birodalmába, hanem az évek óta felhalmozott szabadalmi leírások rendezéséhez állítottak. Ez a gyűjtemény sem volt kevésbé érdekes, mint az előbbi, habár úgy éreztem, hogy a halottak birodalmából a XX. század lázasan zakatoló gépóriásai közé tévedtem. A találmányok ezerfélesége kaleidoszkopszerűen vonult el előttem s magával ragadott az emberi szellem tudásvágyának örökké kutató, tempót igénylő ritmusa.

Még egypár inasmunka után végre a katalogizálás nagy tudományához, a könyvekhez érkeztem. Csakhogy ki sejthette volna, hogy a boldog béke utolsó évének vége felé haladunk. A háború kitörésekor a könyvtár tisztviselőkara legnagyobb részét katonának vitték, a munka felszaporodott, a forgalom nagyobbodott s én egyszere két-három poszton teljesítettem szolgálatot. Már nem volt »bűnöm« sem fiatalságom, sem női mivoltom, csupán egy szempont számított, mennyire vagyok használható. Kolozsvár forgalma központi fekvése miatt igen megnövekedett. Kórházakká átalakított középületei rengeteg katonát fogadtak magukba, akik lábadozó állapotban szívesen látogatták a könyvtárat. Engem mind gyakrabban osztottak be a közönség kiszolgálásához, ahol megfigyelhettem a könyvnek az emberre gyakorolt vonzerejét. A gyásszal, nyomorúsággal tele háborús években az emberek éppen úgy özönlöttek a könyvtárba, mint a templomokba, az a hely volt számukra, ahol a felzaklatott idegzetűek megpihenhettek a csendben, lelkük elmenekülhetett a ma nehézségei elől a múlt szépségeibe, a békeidők irodalmának harmóniájába. Akik ma még nem tudtak megszabadulni harctéri emlékeiktől, a betű megnyugtató hatalmával pár hónap alatt foglalkozásaikhoz térhettek vissza. A könyvek beleszóltak az emberek életébe, bíztatták, vezették, gyógyították őket. Én pedig a könyvek százezrei mellett figyelhettem az élet eleven lüktetését – s az embert”.

Az Egyetemi Könyvtár napjainkban (fotó: bcucluj.ro)

(A szerző a Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa)

(Borítókép: A kolozsvári Egyetemi Könyvtár – archív felvétel)