Akik ismerték közelebbről, mind-mind rábólintottak a mondatra. Türelmetlen ember volt, bizonyos dolgokban mindenképp. Az a típus volt, aki akkor volt elemében, amikor emberi kapcsolataival elégedett, igaz, ilyenkor ellustult. A mondanivalójának leginkább a fájdalom ütött utat, akkor készítette azt a 10-12 szobrát is, amiért majd nagyjából 50, 100, 150 év múlva méltatlanul elfelejtettnek, kortársai által mellőzöttnek titulálják. Ezek a bókok egyébként kritikák. Annyit ér, amennyit – állapította meg magáról és lényegében ki volt mindezzel békülve. Azt, hogy sokat kell még dolgoznia ő maga is tudta.
Elsősorban önmagán kellett volna dolgoznia, mint mindenkinek a kortárs önmenedzsment, pszichológia és marketing szerint – e tárgyak is egyöntetűen tudják a helyes utat az egyén sikeréhez, feltételezhető boldogságához, csak éppen nem hozzák közelebb az alanyt ezen magasztos célhoz. Ezen nem mérgelődött. A művei bosszantották. A műtermében volt korábban egy kisebb ünnepség. Közelebbi barátai hoztak neki pezsgőt, tortát, hiszen egy nem túl jelentős barcelonai kiállításra hívták, fő attrakcióként. Tisztában volt vele, hogy a karrierje szempontjából ez fontos lépés, de nem tudta a pillanatot a szíve mélyéről élvezni. A társasággal végig udvarias volt, de örvendett, amikor valamelyest éjfél után távoztak. Neki ugyan fogalma sem volt, hogy mi fog történni, de az utolsó alkotásához készülődött. Női gondosság, hogy a tortához kést is hozott az egyik régi barátnője, ami ott is maradt nála. Most ezt vette kézbe: műanyag kínai vacak volt, valahol házilag megélezve, látszott a fémen, hogy köszörűvel, nem túl szakszerűen fenték meg. Az agyagból mintázott Dávid szoborhoz lépett, és többé-kevésbé egyenesen elvágta az alak közepénél. A lelógó kezes oldal maradt talpon, úgy tűnt ott jobban megkötött az anyag. A fehér gipszport a kezével seperte le az asztalról, új masszát kavart. A fél szobrot három fémrúddal tűzte át, az egyik a levágott láb funkcióját vette át, hogy el ne dőljön, a másik középre került, míg az utolsót felfelé görbítve helyezte be a testbe. Ezeket hatalmas tüskéket formázó anyaggal vonta be. Valamelyest elégedett volt a kész szoborral, a névadásban viszont csak a Dávid és a valami-ig jutott el, de nem sikerült nevén neveznie a dolgot.
Eddigre beesteledett. Odakinn rossz idő volt, esett, az ablakból látta a gyér forgalomban közlekedő autók tompa fényszóróit. Nem akart villanyt gyújtani. Rendetlenség és por volt körülötte, így kezet mosott és ledőlt a kanapéra. Az alkotással járó katarzis, vagy nagyobb elégedettségérzet elmaradt. Egykedvűen bámulta a fényeket, a közlekedő autókkal érkező árnyékokat, a szemvillanás alatt sötétséggé váló fénycsóvákat. Korábban szeretett volna az éjszakából kitépni egy darabot és magára csavarni. Volt ennek a gondolatnak valami érzete, valami olyasféle, ami mosolyra késztette. Intenzíven tartozni valahova. Ez a gondolat tetszett neki. Most azonban a nem-tartozást érezte. Nem zavarta, ugyanakkor kissé kesernyéssé tette a hangulatát. Ahogy átlépte az ébrenlét küszöbét, azt álmodta, hogy feláll és a frissen készített szobrához lép. Amit korábban nem érzett, most nagyon is átélte: össze akart a szoborral olvadni. Tüske akart lenni, tökéletes férfitest, jelzésértékű szem. Habzsoló, kapkodó mozdulatokkal nyúlt bele a szoborba, érezte a fémet, kikerülte, kitöltötte az egész alkotást, belakta és teljes volt.
Elkészítettem magam – akarta mondani, de a gipszből formált száj zárva maradt, a szobrásznak magának pedig reggelre nyoma veszett.
