Teljen jól, ha már a miénkből telik!

Teljen jól, ha már a miénkből telik!
Szilveszterkor a petárdák zajától a kutyák világgá mennének, az újév beköszöntével pedig bennem tudatosul az idő múlása és egy korty bármi mellett komótosan reám telepszik a nosztalgia. Idén sietett a biológiai órám, már karácsony előtt bevillant egy pirinyó torokszorító érzés, hogy „ennek is mindjárt vége s még nem is éltünk idén”. Aki vasárnap reggel arra gondol, hogy másnap már hétfő, az tudja, miről beszélek.

Az óesztendő már kimutatta a foga fehérjét, ezért már nem ijesztő. Azt mondanám, hogy pocsék év volt, de csak viszonyítás kérdése, ráadásul itt vagyunk még, kibírtuk. Kerek egy évszázada sem lehetett könnyű. Ezek a huszasok már csak ilyenek...

Idén csend és mozdulatlanság lett úrrá az utcákon, de változatosságot hozott, én meg hitetlenkedve figyeltem ezt az új helyzetet. Kicsit tetszett is a szokatlan állapot izgalma. Csodálkoztam: tényleg létezik ilyen, hogy megálljon a világ? Egy teljesen más kontextusban Bálványoson elhangzott mondat csengett vissza a fülemben, a „bármi megtörténhet”, és olybá tűnt, hogy ezúttal tényleg megtörtént a bármi. A lakásba zárva, az ablakból átbeszélgetve a szomszéddal osztottuk s szoroztuk, hogy mi lesz velünk, közben meg olyan érzésem volt, mintha nem a valóságban, hanem egy szimulációban élnénk. A stabilan haladó világ váratlanul megtorpant. Mert a vezetők azt mondták, hogy világ, állj! És az megállt. Legalábbis azt hittem a tavasszal. Az év fiatal felében.

Még nem értem meg elég szilvesztert ahhoz, hogy a bölcs nyugalmával szemlélhettem volna mindezt, a Nap alatt egy világjárványos esztendő ugyanis nem számít újnak. Ha élnének öregeink, lenne, mit mesélniük arról, hogy milyen, amikor egy év igazán pocsék. Hogy a bajt nem, csak a jókedvet tartja távol az aggodalom.

Eszembe jut nagymamám mondása. Szóhasználatából ítélve kétféle állapotot különböztetett meg. A jó és a nehéz időket. Mindkettőről úgy mesélt, mint akinek egy perce sem telt el hiába. Fiam, mind a miénkből telik – mondogatta.

Talán sosem árultam el neki, de ez a „mind a miénkből telik” engem meglehetősen elszomorított, mert úgy hatott, mintha lemondóan jegyezné meg, mintha tényleg csak annyit akart volna mondani, hogy minden nappal eltelik egy a miénkből. Abból a kevésből. És egyszer azon vesszük észre, hogy eltelt az egész. Várjuk a karácsonyt, várjuk haza a gyerekeket, várjuk, hogy kezdődjön az iskola, majd jöjjön a vakáció, a pénteket... De így pont a lényege vész el a „mind a miénkből teliknek”.

Ismertem életigenlését, derűjét és tudom, hogy a szavai mögött nem az a mondanivaló állt, hogy ismét öregedtünk egy évet, hanem, hogy talán közben nem ártott volna jobban megélni, hogy nem annyit aggódni, még beszélgetni, nem idegeskedni, nem szívre venni, legyinteni, nem átaludni, de aludni reá egyet, meghallgatni, válaszolni, türelmesebbnek lenni... Vagyis úgy megélni, hogy ne teljen hiába.

A tavaly ugyanitt ültem, és a múló és eljövendő időt elemezgettem. Most, hogy visszaemlékszem, mit kértem az új évtől, a szorongásnak tűnő elemezgetés máris elszáll és hálává alakul. Bár alapból gyanakvó vagyok, de ezt az évet is reménnyel kezdem. Emlékezetben felidézem a tavaly év végi nosztalgiámat, év eleji aggodalmaimat, és azt mondom magamnak, mint vizsgák előtt: nyugi, most is rendben lesz, csak bizalommal!