Tamási Áron köztudottan olyan udvarhelyszéki nagyközség, a Nyikó menti Farkaslaka szülötte, amelynek – saját megfogalmazása szerint – „minden tagja székely volt és katolikus, világi nyelven: küszködő és hívő”. Így vallott: „Apámtól a sűrű kedélyt, a világjavító indulatot és a formaérzéket örököltem; kedves anyámtól a humort, a lélek és a szív költői libbenéseit; az ősöktől pedig, akik őrködtek a szabadság jussa fölött, a virrasztás szimatát.”
Katolikus keresztény világszemléletét néhány sorban így foglalta össze: „Nem vitás, hogy az ember a földi létezés legelső és tudatos fokán ugyan, de éppen olyan szerves része a világnak, mint a növény vagy az állat. Harmonikus földi létét három tényező együttesen biztosítja: az Istenhez való viszonya, a természetben való elhelyezkedése és a társadalmi együttélés szüksége. Az Istenhez, a természethez és a társadalomhoz való kapcsolatát mindenkinek rendeznie kell, ha azt akarja, hogy aránylagos nyugalom és összhang uralkodjék az életében.”
Földi életének (1897–1966) nagyobbik részét itthon, Erdélyországban, kisebbik részét pedig odaát, az anyaországban töltötte. Így aztán egészen közelről és tapasztalatból ismert bennünket, de évtizedek során alkalma volt megismerni az anyaországban élőket is, úgynevezett „vértestvéreinket”.
Az anyaországból írta egy alkalommal: „Mondani szeretnék valamit az erdélyi magyaroknak. Két évvel ezelőtt eljöttem, mert úgy gondoltam, hogy itt többet tudok használni a magyarságnak. Figyeltem azt a küzdelmet is, amelyet közben az erdélyi magyarok folytattak. Hiányzott nekem, sőt néha fájt, hogy ebben a küzdelemben nem vehettem gyakorlati módon is részt. De ha részt vehettem volna, akkor is csak azt hirdettem volna, amit a múltban tettem, s amit ma is vallok. Ez a hitvallásom röviden abból áll, hogy a politikai pártállás csupán becsületes küzdőtér lehet, amely fölött minden magyart egybeölel az egyetlen világnézet, amely így szól: mindnyájan magyarok vagyunk. A magyarság egyes részeit szétválaszthatják valameddig határok, de azokat először lélekben, s majd talán egy áldásos Duna menti föderációban (a bővülő Európai Unióban, mondhatnánk ma – szerzői megjegyzés) gyakorlatilag is le lehet bontani. Addig is egyek vagyunk és egyek leszünk egy közös lelki impériumban, amelyet nem politikusok kormányoznak és katonák védenek, hanem az isteni törvények.”
Alapvető emberi, társadalmi és politikai meggyőződése ez volt: „Erkölcsi törvény, amely emberi életet igazán meghatároz és irányít, csak egy van: a sorsot, mely a születésben jelentkezik, vállalni kell. Vallom és hirdetem, s mindig hirdetni fogom, hogy az országhatárok felett van egy szellemi és erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti. Támogatnunk és szolgálnunk kell minden olyan törekvést, mely az erdélyi magyarságot tudatossá és erőssé teszi arra, hogy sorsát önmaga irányítsa.”
Az örökös széthúzóknak, pártoskodóknak és folyton-folyvást kritizálóknak mai érvényességgel köti nagyon szigorúan a lelkükre: „Bírálatot csak olyan elgondolás és cselekedet fölött mondunk, amelynek helyébe jobbat tudunk ajánlani, de ilyen esetekben is mellőzzük a személyeskedő hangot, a gyanúsítást és más szellemi emberekhez nem méltó harci mozdulatot.” Mélyen megfontolandó figyelmeztetése pedig – addig, amíg nem késő! – így szól: „Fegyelmet az agyba és közösségi érzést a szívbe. Mert csak így gyűlhet egybe a tábor, amely érti a szellemi őrség fényjeleit.”
„Ki a hős”? – kérdezi egy helyen, majd válaszol is: „Mindenki az, aki a maga helyén becsülettel áll, dolgozik és hisz a jóban. Sáfárkodjunk úgy, ahogy isteni és földi törvények szerint elő van írva. Mert akkor elnyerjük Istentől, ami tőle való, s elnyerjük a földi világtól, ami a földön szükséges. Van áradás és van háromféle ember. Az egyik nem tud úszni, a másik tud, s a harmadik mer is. Én ezt a harmadikat szeretem, aki tud is úszni és mer is az árban. Ha kell, mentire: s ha úgy kell, a vízzel szemben.”
A megmaradásunk szempontjából olyannyira fontos egység gondolata is számtalanszor megjelenik írásaiban: „Az egységet három eszményi jel alatt kell keresnünk: a keresztény erkölcs, a nemzeti gondolat és a szociális igazság. Lépni kéne egyet, de merre?” – teszi fel a kérdést és így válaszol, „azt hiszem, a példaadás felé”. Majd mintegy mindent összefoglalóan és kötelező tanulságul ezt írja: „Vad madaraknak, nemes indulatoknak és küzdő barátoknak együtt kell maradniuk!” Milyen jó lenne halló fülekkel odahallgatni, de nemcsak – hanem: érteni is a prófétai szóból.
Egyértelműen vallotta, hogy jövőnk garanciája a minőségi és mennyiségi növekedés: „Erdély fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk, és nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen.”
A magyar kultúra elemzése során rövid mondatban leszögezi: „Nem népszínműveknek óhajtunk külön színházat, de nem is olyan irodalmi terméknek, mely a nyelvén túl nem magyar.”
A nemzet sorsáért felelős mindenkori magyar kormányoknak ezt üzeni: „Hitvány és áruló volna a magyar szellem, ha a mai időkben nem vállalná a legvégső pontig a nemzettel való sorsközösséget és az ő sorsa iránti erkölcsi felelősséget.” Hozzáteszi persze mindehhez a személyes felelősséget is: „Mindenkinek önmagát kell megváltania: egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet. Megújult lelkekből áll a megújult közösség.”
Igazi írástudóként és művészként a mindenkori magyar író küldetéséről és feladatáról is felelősségtudattal szót ejt: „Magyar író számára van-e megszokottabb, szebb és szomorúbb, mint a rosszban a jóról beszélni, a nemzet betegágya mellett az életről, vagy a nagy koporsó révületében, bomlott szívvel és aggyal is, a feltámadásról?”
Utoljára, de nem utolsósorban a magyar–román viszony helyes értékelése sem kerüli el a figyelmét és ebben a tekintetben is félre nem érthetők a szavai: „Tény, hogy magyarok és románok egy közös földön élnek, mert nem tudnak és nem akarnak máshol élni. A kérdés tehát nem az, hogy egyiknek uralkodnia kell és pusztulnia a másiknak, hanem a kérdés az, hogy miképpen volna lehetséges békében együtt élnünk.”
Tamási Áron már-már végrendeletszerűen megfogalmazott írásaiból még sokat és hosszan idézhetnék, de alkalmi tájékozódásunkhoz, netán kijózanodásunkhoz és politikai tisztánlátásunk megteremtéséhez ennyinek az alapos átmeditálása is elég, születésének 125. évfordulója kapcsán.
(Borítóképen Tamási Áron. Fotó forrása: MTI archívum)
