Zágoni Bálint és Kurutz Márton mint a kolozsvári filmgyártás megteremtőjéről írt róla könyvet (Zágoni Bálin – Kurutz Márton: Janovics Jenő – A kolozsvári filmgyártás megteremtője), amelynek konklúziója – a könyv ajánlója szerint –, hogy Janovics, életének hetvenhárom évéből mindössze hétben foglalkozott aktívan filmkészítéssel, de produceri és rendezői munkássága ilyen rövid idő alatt is felbecsülhetetlen hatású volt. Műhelyéből került ki a teljes magyar némafilmgyártás közel egytizede, és világhírnévig jutó rendezők, színészek karrierjét indította el. ”Kolozsvári filmvállalatánál képezte ki a kor kiváló rendezőit, akik Hollywood nagyjai lettek: Kertész Mihályt, Korda Sándort. Azon igyekezett, hogy egy magyar nemzeti filmjáték-stílust teremtsen. 1914-ben alapított filmvállalatánál (Proja, majd Corvin, 1917-től Transsylvania) elkészült a magyar irodalom néhány klasszikusának filmváltozata: Bánk bán, Tetemrehívás, A tanítónő.
Janovics színiakadémiát végzett, 1894-ben Miskolcon kezdte a pályáját, majd 1895-ben Temesvárott, Krecsányi társulatánál mint hősszerelmes színész működött, de már 1896-ban a kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol 1897-ben rendező lett. Közben a kolozsvári egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1902 és 1905 között a szegedi színháznál töltött néhány évet, 1905-ben visszatért Kolozsvárra igazgatóként, 1918-tól az erdélyi magyar színészszövetség elnöke. Kolozsvári ténykedése során igyekezett a színház műsorát felszabadítani a pesti műsor hatása alól, erdélyi írókat szerepeltetett, maga szerezte meg egyes színdarabok előadási jogát, 1908-ban a pesti színházakat megelőzve bemutatták Ibsen Rosmersholm, Strindberg Számum, Bjørnson Erőnkön felül, Wilde Pádua hercegnője és Flórenci tragédia című darabjait, 1909-ben pedig Strindberg Abu Kaszem papucsa és Maeterlinck Mária Magdolna című darabjainak ősbemutatóját tartották. Kolozsváron vendégszerepelt meghívására több híresség: fellépett Újházi Ede és Blaha Lujza, Lehár Ferenc vezényelt. Legnagyobb fegyvertény a drámaciklusok megszervezése és bemutatása volt: 1911–1912-ben magyar drámatörténelmi ciklus, 1912–1913-ben antik drámaciklus, 1913–1914-ben Shakespeare-drámaciklus. Az 1911–1912-es évadban huszonhét előadáson huszonnyolc művet mutattak be nagy sikerrel. A másik nagyon sikeres terv az értő közönség kinevelését szolgáló ifjúsági előadásoké, amelynek műsortervét az iskolák irodalomtanáraival beszélte meg; az egyes előadások előtt egyetemi és középiskolai tanárok, valamint maga Janovics tartott bevezető, magyarázó előadásokat. Az első évadban a feljegyzések szerint tíz hónap alatt negyvenegy bemutatót, összesen háromszázhatvan előadást tartottak.
A prózai darabok és operák mellett az előadások több mint egyharmadában operett volt műsoron, engedményképpen a közönség ízlésének, ugyanakkor Janovics a ,,könnyű műfaj” számára a sétatéri színkört gondolta alkalmas helyszínnek, ennek érdekében az addig favázas épület helyett 1908–1910-ben újat építtetett. Ez alkalmas volt hangversenyek tartására, mozgókép előadásra, és mivel a nézőtér alatti előcsarnok teljes padozatát fel lehetett szedni, bálteremként is használták.
A 19. század elején épült, több szempontból korszerűtlen,tűzveszélyessé nyilvánított Farkas utcai színház helyett 1904-1906 közt felépült a Hunyadi téri, kolozsvári Nemzeti Színház, ennek 1906-tól 1919-ig volt igazgatója Janovics Jenő. Felemelő és megalázó pillanatokat egyaránt átélt itt, egyik legnehezebb a színház átadása lehetett: a román csapatok 1918. december 24-én bevonultak Kolozsvárra, 1919 elején a román katonai parancsnokok több ízben bezáratták a színházat, 1919. május 14-én a nagyszebeni román kormányzótanács rendeletére át kellett adnia. Hiába vétette jegyzőkönyvbe Janovics, hogy az épület a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank hiteléből épült, a törlesztőrészleteket saját maga fizette, október 1-jétől feltétel nélkül birtokba vették a színházat. Az utolsó előadáson, 1919. szeptember 30-án a Hamlet volt műsoron; a címszerepet Janovics Jenő, Ophéliát Poór Lili, Claudiust Szentgyörgyi István, Gertrudot Laczkó Aranka játszotta.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Janovics című előadása ezekbe az időkbe kalauzol. ,,Egy kísérletnek gondolom a Janovics-előadást, mivel ott kezdődik majd, ahol a Barbárok befejeződött. Akár egy sorozat második része, egy láncszem vagy inkább egy kereszteződés. Ahogy a Barbárok, úgy a Janovics sem életrajzi előadás, igyekszik minél távolabb kerülni a színház kereteitől, de a Barbároktól eltérően most az volt a célunk, hogy a főszereplő életének legjelentősebb időszakát meséljük el, Janovics féle új formában" – írja a műsorfüzetben Ifj. Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője.
A Janovics a Bartók-Kodály előadás, az Ifjú barbárok kezdőjelenetének felidézésével indít és egy következő, még csak tervezett harmadikat, ezen előadások sorába illeszkedő folytatást előlegez meg. Nemcsak Janovics és Kolozsvár filmes múltjára céloz a rendező, hanem a mai, sorozatokon nevelkedett, sorozatokkal a mindennapjait töltő nemzedékek élményvilágát is célozza. Bartók Béla nyitó- és záróképbeli megjelenése ugyanakkor a szerző-dramaturg-rendező hármas hős, példakép és értékválasztásait jelzi. Amellett, hogy egy tágabb kontextusba ágyazza az előadást, valamelyest be is határolja az értelmezési keretet: a néző akarva-akaratlan hasonlítja az Ifjú barbárokhoz. Sok mindenben hasonlít is, látás- és láttatásmódban, elképzelésben. Ugyanakkor önálló, és önmagában értelmezhető előadás, azaz a sorozatjelleg nem azt jelenti, hogy e rész önmagában nem érthető az előző rész nélkül. Annyiban rokona a Janovics című előadás az Ifjú barbároknak, hogy egy rendkívüli formátumú ember, egy rendkívüli életút áll a középpontjában, és ezt a rendkívüliséget járja körül, mutatja, világítja meg a néző számára. Filmforgatás majdnem két részben – ez olvasható műfajmegjelölésként a cím alatt, amely Vecsei H. Miklós és Németh Nikolett szövege és a társulat improvizációi alapján készült. Ezúttal a film varázsa kap kiemelt szerepet, mintegy hangsúlyozva Janovics egyik zseniális újítását, lényének és látásmódjának egyik összetevőjét, amellyel elővételezte az új művészeti ág fejlődését.
Bár a Janovicsban is sok a kötetlen, felszabadult játék, mintha az anyag, a kor, a személyiség nagyobb súlyt hordozna, mint a két ifjú barbár. De ez csak a két különálló előadás akaratlan összevetése megint, ami nem szükséges ez utóbbi megértéséhez. Míg az előadás elején a néző próbál valahogyan kapcsolódni az Ifjú barbárokat idéző bevezető képekhez, mindezt el is felejti, amikor Janovics kora megelevenedik. A játék egyre súlyosodik, a történelem olyan torokszorítóan eleven, hogy a néző könnye kicsordul, amikor pont úgy ül a nézőtéren, mint egykor a Hunyadi téri színházban, a hatósági kényszer szorításában ültek. Az utolsó kép elgondolkodtathat arról, ma Janovics direktor úr szelíd, összetett kézzel ismételt kérésére egyszerűen kivonulunk a nézőtérről, de a maradás vagy kivonulás tétje mennyivel nagyobb volt a fenyegetett létben… Mozdulni? Maradni?
Ez az előadás nagyon kolozsvári, ugyanakkor nagyon tágra nyitja a kaput: a művészet, alkotás keretei, lehetőségei, mozgatórugói is felvetődnek benne. A művész, az alkotó ember keresi, feszegeti a határait, a legkülönbözőbb keretek közt utat talál a tehetsége. Megrendítő és felemelő, ahogyan a hatalom kivont kardjai és csapdái közt feltett szándéka, és a benne bízók érdekében teszi a dolgát. A kárpátaljai születésű Janovics nagyon kolozsvárivá lett, történetét nagyon kolozsvárivá formálta a kárpátaljai születésű rendező, aki a beregszászi színházban egy másik kor hasonló történelmi kontextusában nőtt fel.
A színpadon ismét egy remekelő csapatot látunk, amelybe belesimul a címszereplő, központ és mozgató, felelős vezető és egy a társulat tagjai közül; a mellékszereplők mind egyénített alakok, még ha olykor csak egy-egy villanásnyira tűnnek is fel, remekelnek a több, egymástól teljesen különböző szerepben, a villanásokban egy-egy karaktert teremtve. Kolozsvár büszke a színházára, a színészeire, ezt az örökséget bővítheti élménnyé a néző a Janovics által.
Janovics direktor úr: Bács Miklós; Méry bácsi, házi tűzoltó: Bíró József; Bürger Antal, öltöztető szabó: Kardos M. Róbert; Poór Lili: Albert Csilla; a lány: Tőtszegi Zsuzsa; a hang: Bodolai Balázs; Barbár B.: Imre Éva, továbbá ismert és ismeretlen történelmi figurák, egy filmes stáb, végül Ady Endre: Váta Lóránd, Pánczél Lilla, Daradics Hannah, Gedő Zsolt, Kiss Tamás, András Gedeon, Farkas Loránd. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila; díszlettervező: Csíki Csaba; jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna; zene: Mester Dávid; koreográfus: Berecz István; rendezőasszisztens: Dávid Helga; előadásvezető: Albert Enikő; dramaturg: Németh Nikolett. A bemutató dátuma: 2024. szeptember 25.
