Határfeszegetés ködszitálásban, esőben, hidegben és sárban
Az idei túra több szempontból is rekordokat döntögetett: az elmúlt 22 évben soha nem tapasztalt érdeklődésnek örülhettünk, hiszen 276-an jelentkeztek be; rekord melegben és erős szélben szalagoztuk ki az útvonalakat rekordmennyiségű vizet elfogyasztva; a túra napjára pedig mélyzuhanásba kezdett a hőmérő higanyszála – a pénteki 31 fok után 20 fok alá esett a hőmérséklet. De ködszitálást és novemberinek ható időjárást sem tapasztalhattak még soha a Kós résztvevői, és soha nem maradt meg ilyen sok bödön víz az ellenőrzőpontoknál. De ekkora mennyiségű szalonnát sem kellett még a túra előtti estén felvagdosni, s 30 kg kukoricalisztet sem vásároltak még soha házigazdáink a híres puliszkához. Tudtommal olyan sem történt még, hogy egy bizonyos túraváltozatra jelentkezők közül egyetlen személy se jelenjen meg a rajtnál (idén a kerékpáros 16/25 km-es változatnál ez történt). Az is meglepő volt számunkra, hogy negyvenen nem jelentek meg a rajtnál betegségre vagy az esőre hivatkozva. De a Csigadombról sem fordultak még vissza soha huszonketten az eső miatt, s bár tavaly sokkal nagyobb volt a sár, idén mégis jobban megviselte a bicikliseket a kerekeket megbénító ragacsos, agyagos föld. A Riszeg-tetőn pedig sosem fújt még olyan velőig hatoló hideg szél, hogy a kesztyű is jól fogott volna a pontbíróknak. Végezetül pedig olyan sem történt még, hogy a rajtolók közül huszonhatan valamilyen okból ne érjenek célba, vagy feladják útközben a túrát. Pedig a 2025-ös kihívásokkal teli jubileumi kiírás után mi naivan azt hittük, hogy idén már semmilyen meglepetést nem tartogathat számunkra a szervezés…
Mielőtt viszont azt gondolná az olvasó, hogy elégedetlenséggel, esetleg keserű szájízzel maradtunk a túra után, gyorsan kiemelném, hogy mi mindenért lehetünk hálásak. Egyrészt lehetett volna sokkal kedvezőtlenebb időjárás, ha mondjuk egész nap csorgott volna az eső. Így a hosszú túraváltozatok résztvevőit valójában el is kerülte az eső, csupán a Sztánáról rajtolóknál kellett elővenni az esőkabátot már a túra legelején, s közülük is a 11/17 km-es változat résztvevői húzták a rövidebbet. De kora délután már elkezdett felszakadni a felhőzet, s később a föld is felszikkadt. Az esősebb, ősziesebb időnek pedig megvolt a maga szépsége. A ködbe burkolózó dombok titokzatos látványt nyújtottak, a Riszeg-tetőről pedig, amikor épp felszállt a köd, táncoló felhőfoszlányokban lehetett gyönyörködni. De a pókhálókon megcsillanó kövér vízcseppek is büszkén hívták fel magukra a túrázók figyelmét, naplemente előtt pedig a felhők közül előbújó fénynyalábok aranyszínű, párás derengésbe öltöztették a tájat.
Mindezt pedig csak fokozta a célba érkező sok vidám túrázó, akinek a reggeli eső és a hideg sem tudta kedvét szegni. Öröm volt látni a rengeteg kisgyermekes családot, akiké minden tisztelet és elismerés, hiszen a szomorkás idő ellenére is felkeltek, s útnak indultak, nem hagyták, hogy a kényelem győzzön. Azt pedig szavakba sem lehet önteni, amikor az alig néhány éves gyermekek kacarászva és vidáman szaladgálnak a Szentimrei-villa udvarán, vagy elégedetten puliszkát majszolnak szüleik társaságában. De a péntek éjszakába nyúló, beszélgetéssel megfűszerezett szalonnavagdosás is kellemes emlékként fog megmaradni, akárcsak a vasárnapi szalagleszedés, amikor a természet az ősz színeivel, a nap melegével és az ég kékjével kényeztetett, a kellemes társaságról nem is beszélve. Ez alkalommal is őszinte köszönet és elismerés jár önkénteseinknek, akik hősiesen állták a sarat a hideg és eső ellenére is, néhányan pedig a pontbíráskodás mellett szalagleszedést is vállaltak, így vasárnap délutánra a 70 km-nyi távon minden jelzést sikerült összeszednünk. Ami pedig Szabó Zsolt puliszkáját illeti: soha nem esett még ennyire jól a szalonnapörccel megspékelt finomság, Szász Csilla pedig nem engedett el addig a Szentimrei-villából, amíg fel nem pakolt minket a nagy fazék megmaradt puliszkából.
Végezetül pedig ne felejtsünk el megemlíteni néhány emlékezetes, már-már vicces pillanatot az utókor számára, hiszen ettől lesz kerek a történet. Idén véletlenül néhány jókais szalag is elbujdosott a Kós-szalagok között, a turpisságra pedig csak utólag, az útvonaljelzős képeket nézegetve derült fény. Egyik önkéntesünk javaslatára meg is hirdettünk egy nyereményjátékot, amelyet egy kislány vérkomolyan vett, és a 11 km-es gyalogos útvonalon minden egyes szalagot kitartóan végigvizsgált, így a célban összesen három jókais szalagot mutathatott fel büszkén. Az is emlékezetes marad, amikor az egyik résztvevő Kispetriből telefonált, hogy sajnos levált a bakancsának a talpa, vissza kell jutnia a sztánai rajthoz, így gyorsan a segítségére siettünk, előtte viszont még kiaggattuk a hiányzó szalagokat, amelyeket elloptak a cölöpjeinkkel együtt a tanya környékéről.
A Csigadombon annyira eláztak a listák, hogy a pontbírók egy idő után már nem tudták beírni az áthaladási időpontot, hanem csak egy lyukat szaggattak a papírra az illető személy rajtszámánál. Az egyik apukának annyira begyűlt az agyagos föld a sárvédője alá, hogy mérgében letépte, de végül a sárvédő eljutott a sztánai célig, s jelenleg is a gazdája után vágyódik. Az egyik lelkes kerékpárost annyira nem tudták megviselni a spártai körülmények, hogy egyes ellenőrzőpontoknál még legényessel is megörvendeztette a tisztelt publikumot. Végül, de nem utolsósorban pedig, az egyik kerékpárosnak bedöglött a biciklije, a túraszolgálatosunk összeszedte, és átszállította Zsobokra. Egy óvatlan pillanatban azonban se szó, se beszéd, az illető mezítláb beugrott az elsősegélyes orvosunk autójába, maga mögött hagyva nemcsak a biciklijét, hanem minden cuccát, beleértve a telefonját is. Közben főhősünket többen is köröztették, főként a sofőr, akinek haza kellett volna szállítania, de a túraszolgálatos is, akinél a cuccai maradtak. Végül pedig, amikor visszaértünk a célba, ott ücsörgött egy takaróba bebugyolálva, továbbra is mezítláb, s mindenki kacagott a történetén.
