– Próba után vagyunk… mennyi ideje készülnek a kolozsvári társulattal a szeptember 18-iki bemutatóra?
– Általában a próbaidőszak hat hét, de ez most azt jelentette volna, hogy augusztusban, a legnagyobb kánikulában kezdünk. Arról nem is beszélve, hogy a Kolozsvári Magyar Operában is van a nyári üzemszünet, amikor nincsenek előadások és a próbák száma is korlátozott. Ezért mi az előző évad végére, májusra–júniusra időzítettünk két és fél hetes próbaidőszakot, majd augusztus 25-től folytattuk. A felkészülés jól halad. Mivel még nem kezdődött meg az évad, az átlagosnál sokkal korábban tudtunk színpadhoz, díszlethez „férni”, ami nagyon fontos az énekesek és közvetve a közönségszámára is, hiszen sokkal intenzívebb, kiforrottabb produkciót tudunk létrehozni.
– Kolozsvárral mióta áll kapcsolatban, és milyen ez a viszony?
– Kolozsvárra először a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatói minőségemben érkeztem tizenkét évvel ezelőtt. Az első engem is érintő koprodukcióra 2013-ban került sor, amikor a Schiller-drámákon alapuló három teljes estés Verdi-operát a Kolozsvári Magyar Opera elhozta a budapesti Erkel Színházba, majd a Primavera fesztiválra, amelyet a Magyar Állami Operaház rendez minden tavasszal magyarországi és határon túli magyar operák társulatainak részvételével. 2017-ben volt először szerencsém itt rendezni, majd 2019-ben, most ez a harmadik alkalom. Régi ismerősként térek tehát vissza az operába, Kolozsvárra. Hihetetlenül szeretek itt lenni, minden egyes percét imádom az itt töltött időnek. A város kultúrája, történelme, az emberek, a sokszínűség, a felszabadultság, az életkedv és a rengeteg fiatal… ez valami csodálatos! A sok egyetemista annyira élővé teszi a várost, tele van velük az utca, párban, kézen fogva, kis csoportokban állandóan... A fiataloknak ez a fajta hihetetlen tobzódása, életszeretetük, felszabadultságuk, öröm sugárzik ebből a városból, párját ritkítja.
– Ezek szerint nem „egy kis burokban” él itt, nem csak a kolozsvári opera próbatermeire, színpadára korlátozódik ittléte.
– Én soha sehol nem élek „burokban”. A színházi munka alapja az élettapasztalat, amit burokban nem lehet megszerezni. A rendező jár-kel, figurákat les meg, emberi kapcsolatokat, emberi indulatokat, emberi mivoltokat, létformákat. Folyamatosan nyitott szemmel járok, beszélgetek, a kommunikáció fontos a mi szakmánkban.
– Az operarendezés kötöttebb műfaj a prózánál?
– Inkább úgy fogalmaznék: nem feltétlenül kötöttebb, inkább más kötöttségei vannak. Az opera nagyon kötött a partitúrához, a prózában ez nem így van, de ez nem jelenti azt, hogy ott az időbeli rugalmasság akár felületességre, bármilyen más könnyelműségre teret engedhetne. Az operában viszont valóban fontos, hogy a taktusra pontosan odaérjünk: a megfelelő mozdulatokat a zene ritmusához igazodva, koreografikusan kell végrehajtani és megjeleníteni a színpadon. Ezek tehát másfajta kötöttségek, nem feltétlenül erősebbek vagy gyengébbek, hanem a műfaj sajátosságaiból adódó kötöttségek, amelyeken belül viszont a lehetőségek tárháza óriási. Mindig olyan előadást kell létrehozni – és mi erre törekszünk –, ami ott, abban a pillanatban, azon a helyszínen, abban az időben, azokkal a szereplőkkel, művészekkel egyszeri és megismételhetetlen.
– Hangulatilag két teljesen ellentétes Puccini-egyfelvonásost mutatnak be…
– A darab választása az opera igazgatóságának érdeme, a rendezőt rendszerint felkérik a mű színrevitelére. A legritkább esetben és mérhetetlen érdemek beszerzése után kerülhet a rendező olyan pozícióba, hogy ő maga választja ki a darabot, vagy legalább sugallja... Általában a darabválasztás a színháznak a műsorpolitikájától függ, ebbe kell illeszkednie. Én erre a két címre kaptam felkérést, aminek különben nagyon örülök. Egyrészt azért, mert ez a két cím – a triptichon harmadik darabjával, az Angelica nővérrel kiegészülve – a Magyar Állami Operaházban is futott. Óriási kihívás számomra, hogy megint színpadra tehetem és az itteni művészekre alakítva az előadást. Az Angelica nővért ezúttal nem adjuk elő, ezt a látszólagos hiányból azonban igyekszünk előnyt kovácsolni, a megmaradó két mű így intenzívebben tud hatni a közönségre.
– Két felvonás időben is „hálásabb”. Sokan azt mondják, felgyorsult a világ, ma az emberek nem bírnak hosszú ideig egy helyben ülni…
– Dehogynem bírnak. A képernyő előtt eltöltött idővel be is bizonyítottuk, hogy sokkal többet bírunk egy helyben ülni, mint valaha a világtörténelemben.
– Milyen az itteni művészekkel dolgozni? Miben kell másképp gondolkodni, mihez kell alkalmazkodni?
– Szerencsére mindenben másként kell gondolkodni, és épp ez a szép ebben. Nem futószalagon gyártunk produktumot. Másfajta figyelem kell, másfajta összpontosítás. Mindenki a saját figuráját hozza, természetes, hogy két énekes soha nem fogja ugyanazt produkálni, szolgai módon egymást utánozva, hanem azokat az indulatokat, érzelmeket, szituációkat, emberi formákat, ami a partitúrában megjelenik, saját egyéniségükön, egyéni tapasztalataikon átszűrve adják a színpadon.
– Ön az a típusú rendező, aki kész koncepcióval érkezik, és azt kell végrehajtani?
– Igen, nagyon pontos koncepcióval jövök, precízen megrajzolva a szereplők közti kapcsolatrendszert, amit az énekesek pontos instrukciók mentén tudnak „megtölteni” tartalommal. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden kőbe van vésve, de hogyha nincs mitől eltérni se, az nem jó. A próbák során látom, hogy az énekesek hogyan értelmezik instrukcióimat, művészi egyéniségük hogyan, mivé formálja a szerepet, amit onnantól kezdve aztán folyamatosan lehet gyúrni, alakítani. Mint egy agyagszobor – ha nincs egy váz, amire rá lehet tapasztani az anyagot, akkor az összeesik.
– Két szereposztás van, ez mennyire nehéz vagy könnyű? Hogyan dolgoznak?
– Kőkemény logisztikával dolgozunk. Különben két szereposztással próbálni mindig rendkívül inspiráló. Az egyik szereposztás gyakran hoz olyan mozdulatokat, pillanatokat, megoldásokat, gondolatokat, indulatokat vagy érzelmeket, amelyeket vagy én magam tudok átültetni a másik szereposztásba, vagy épp fordítva – a másik szereposztás reagál rájuk: átveszi, átalakítja, vagy elutasítja, és valami egészen mást hoz helyette. Ez a folyamatos kölcsönhatás alakítja, formálja az előadást – és ez hatalmas segítség a rendezői munkában.
– Mi a tapasztalata, milyen a közönség és az opera viszonya ma?
– Idestova majdnem ötven éve hallgatom, hogy az opera haldoklik. Mindig van egy drámai felhang a mondat körül, hogy bezzeg régen minden jobb volt… Az az igazság – és ezt statisztikailag be lehet bizonyítani –, hogy soha annyi emberhez nem jutott el az opera valamilyen formában, mint manapság. És ezt – hogy valami pozitívat is mondjunk a mindig szidott-elátkozott internetről – elsősorban a világhálónak köszönhetjük. Sokan felkapják a fejüket, amikor operazenét hallanak, elkezdik érdekelni őket, és többé már nem közömbösek a műfajjal szemben. A kommentekből, reakciókból, a letöltések számából egyértelműen kiderül, hogy egyre többen érdeklődnek a műfaj iránt, még akkor is, ha nem feltétlenül jutnak el az operaházba megnézni egy élő előadást. Én is feladatomnak tartom, hogy az opera minél több emberhez eljusson, minél változatosabbá tegye az egyébként is rendkívül színes kulturális palettát. Különben egyáltalán nem probléma az, ha valaki nem rajong az operáért. Rajong a könnyűzenéért, az irodalomért, a prózai színházért, a balettért, a futballért, bármiért. Annyi félék vagyunk, és annyi izgalmas dolog van a világon! Szomorúbb jelenség, amikor azt látom, hogy valaki semmi iránt nem tud érdeklődést mutatni. Ez sokkal fájóbb, mert kimarad valamiből – olyan szellemi és lelki tevékenységből, amelyhez ma már mérhetetlen mennyiségű eszköz áll rendelkezésünkre.
– Kell ehhez nevelés, ami alkalmassá tesz a befogadásra?
– Kell! De a nevelés nem feltétlenül arról szól, hogy megtanítjuk. Inkább arról, hogy lehetővé tesszük a gyermekek számára, hogy megtapasztalják: bevisszük a színházba, az operába. Nyilván nem felnőtt előadásra, hanem a korához illő darabra. A gyermek operairodalom, vagy a gyermek zenés színházi irodalom – mondhatni – kimeríthetetlen. Ha kisiskolás korában először kerülne minden gyermek zenés színházba, előtte pedig bábszínházba járna, majd 14–15 évesen elkezdené a felnőtt repertoárt hallgatni, azt jelentené, hogy az alatt a 7–8 év alatt legalább 14–16 címmel találkozhatna, ami később tovább gyarapodhatna, ha aztán majd már ő vinné a gyermekeit színházba, operába…
– Erre jó az internet. Mert egyetlen operaház nem tud mindent nyújtani.
– Nem, és nem is ez a cél, hanem az, hogy az emberek életének aktív része legyen a színház. A gyermekközönség a leghálásabb, arról nem is beszélve, hogy számbelileg is a legnagyobb. Mert egy felnőttnél már kialakult az érdeklődési kör, de a gyermekek mindenre kíváncsiak, és ezért meg kell mutatni nekik, amit csak lehet. Ismétlem, nem kell feltétlenül mindent megtanítani nekik, hanem megmutatni. Hogy megtapasztalják, milyen érzés beülni egy színházba, ahol élő emberek élő történetet mesélnek nekik. Csak így érintheti meg őket meg ez a fajta művészet. Utópisztikus gondolat, tudom, de el kellene valahogy érni, hogy minden gyermek legalább egyszer el tudjon jönni az operaházba – évente.
– Gyermekekről beszélünk… az előadásban is van gyermekszereplő. Milyen velük dolgozni?
– Marosán Dávid mindkét műben benne van, csodálatos gyermekszínész, fantasztikus színpadi jelenség. És van egy rendkívül tehetséges kislányszereplőnk is, Pákai Dóra A köpenyben.
– Visszatérve az internetre, kivételesen annak előnyeire… a műfaj szerelmeseinek egyre több lehetősége van távoli operaházak előadásait is megnézni. Van, akit megragad, mások viszont idegenkednek a modern rendezésektől, például amikor egy ismert klasszikus opera cselekménye az űrben játszódik. Erről mit gondol?
– Én ezeket a fogalmakat valahogy nem tudom értelmezni. Már harminc évvel ezelőtt is mondtuk, hogy „modern”, meg négyszáz évvel ezelőtt is, nos ezek mára már „hagyományosnak” számítanak. Amennyiben „hagyományosnak” azt nevezzük, hogy az előadás látványban, díszletben, jelmezben megfelel a cselekmény korának, ami pedig eltér, az „modern”… be kell vallanom, mi nem használjuk ezt a megkülönböztetést a színházi szakzsargonban. Ezekkel a megnevezésekkel, kategóriákkal nehéz mit kezdeni. Nagyon sokszor láttam olyan előadást, ami hagyományos volt, és csodálatos, és nagyon sokszor olyat, ami modern és csapnivaló. De ez azért volt így, mert az egyikben megszületik a dráma, a másikban meg nem. És ez fordítva is érvényes. Láttam már csapnivaló hagyományos rendezést, és az igazi élményt nem helyettesítette a korhű díszlet. Nekem a drámára van szükségem, arra a teljes képre, arra a teljes világra, amiért beülök az előadásra. A lényeg az a szimbólumrendszer, amin keresztül hozzám megérkezik a darab teljes világa, amit magamba tudok fogadni, tudom viszonyítani a sajátomhoz, ez pedig teljesen független attól, hogy „hagyományos” vagy „modern” a rendezés. Fontos, hogy az üzenet eljusson és a néző be tudja fogadni. Hogy valamilyen módon megérintse. Ha az emberi dráma megszületik és megérint, akkor még az említett űrközpont is értelmezhető. Talán épp hozzá tesz az emberi drámához. Talán épp az emberek egymástól való elidegenedését szimbolizálhatja, és megmutatja, hogy afölött két lélek mégis összetalálkozik… De ha csak hatásvadászat a célja az űrközpontnak, és a díszlet nem töltődik meg szó szerint emberi anyaggal, akkor az az előadás nem jó. És ez teljesen független attól, hogy „hagyományos” rendezés, vagy „modern” – jelentsen ez a két szó bármit is...
Borítókép: Tompa Réka
Fotók: Török Ádám/Kolozsvári Magyar Opera
