Interjú Szép Gyulával, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatójával
– Kimondottan a társulat kérésére vállaltam még egy mandátumot. Elsősorban nem személyes ambícióból, hanem azért, mert a társulat határozottan kérte, hogy folytassam a munkát. Vannak, akik ezt politikai kinevezésként értelmezik, holott nem olyan versenyhelyzetről volt szó, ahol valaki mással szemben kellett volna „győznöm”.
A jogszabályok szerint az igazgatók munkáját minden évben részletesen elemzi a minisztérium: beszámolót kell készíteniük, ezt az illetékes bizottság átnézi, majd interjú következik, utána az értékelés. Ha a teljes mandátum ideje alatt ezeknek az értékeléseknek az átlaga meghaladja a 9-est, akkor a minisztérium nem ír ki nyílt versenyvizsgát a posztra. Ebben az esetben csak a jelenlegi igazgató nyújthat be új pályázatot, amelyet a minisztérium által kinevezett bizottság bírál el. Más jelentkezők ilyenkor nem indulhatnak.
– Mi mindent kérnek egy ilyen elszámolásban?
– Többek közt a repertoárban szereplő előadások, bemutatók számáról, felújításokról szóló adatokat, a terem kihasználásának hányada, az eladott jegyek száma, az összbevétel, ilyesmi. Körülbelül százoldalas dokumentum…
– Mennyire számít a gazdasági teljesítmény? Beleszóltak-e valaha ilyen, vagy bármilyen más vonatkozásban a repertoárba?
– Az elmúlt 36 évben gyakorlatilag teljes művészi szabadságban dolgozhattunk: sem a minisztérium, sem más nem szólt bele érdemben a repertoárunkba. A döntések mindig az igazgató és a művészeti tanács kezében voltak. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy a minisztérium által elvárt bevételi szintet minden körülmények között teljesítsük – nem külső nyomás miatt, hanem belső indíttatásra. A működési költségeink 70-80 százalékát már tavaly is a bevételekből biztosítottuk.
A művészi munkánk visszaigazolása, hogy a román szakma és a közönség is értékel bennünket. Előadásainkon, különösen az operákon és az operetteken jelentős számú román néző is jelen van. A kolozsvári román opera inkább klasszikus operákat játszik, operettet csak ritkán, ez hagyományosan a mi intézményünk erőssége.
– A kolozsvári közönségnek még mindig nagyon fontos az operett.
– Valóban, mindig szép közönségünk van ilyenkor.
– Lehet közönséget nevelni, operába szoktatni?
– Kolozsvár társadalmi összetétele az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott. Ha megnézünk egy 1950-es évekbeli plakátot, akkor szinte kizárólag operákat, nagyoperákat láthatunk műsoron. A 60-as évektől megjelentek az operettek, később pedig, amikor én idekerültem, ez a műfaj túlsúlyba került – részben az önfenntartás kényszere miatt. A 90-es évek változásai sok lehetőséget teremtettek: szabadabban lehetett repertoárt tervezni. Ekkor indítottuk el az Erkel-sorozatot is, amelyben Erkel Ferenc mind a nyolc operáját bemutattuk, Kolozsváron és Gyulán egyaránt. Programszerűvé vált számunkra a kortárs magyar operák bemutatása is.
Az ötvenes években a „függöny két oldala” meglehetősen sokszínű volt: a kitűnő művészek és a közönség között is jelentős arányt képviseltek a zsidó származásúak. Most, mint említettem, a közönség jelentős része román ajkú. Nem feltétlenül arról van szó, hogy a város magyar lakossága csökkent, inkább az történt, hogy egyre többen költöztek be vidékről, akik nem kimondottan a Don Carloson nevelkedtek.
– Milyen tervekkel indultál neki ennek az új mandátumnak?
– Folyamatos egyeztetésekkel alakul minden. Van öt-tíz hozzám közel álló szakember, akikkel hosszú konzultációk során döntünk arról, mi legyen, hogy legyen. Nem lehet csak a közönség elvárásaira szabni a műsorpolitikát, de természetesen oda kell figyelni rá. Így alakul ki ez a ránk jellemző sokszínűség. Ha ugyanis csak a közönség létszámára fókuszálsz, nagyon sok darab nem kerülne színpadra. Mi ennek ellenére játsszuk ezeket is, mert értéknek tartjuk. Hogy nem tévedünk nagyot, bizonyítja például az is, hogy tavaly a román zenekritikusok és muzikológusok egyesülete a legjobb évadnak titulálta a magyar opera évadát. Nagyon büszkék vagyunk erre.
– Hogyan fogadják Bukarestben a Kolozsvári Magyar Opera előadásait?
– Operánk az egyetlen a vendégtársulatok közül, akiket már ötödszörre hívnak vissza a bukaresti nemzetközi operafesztiválra. Egyre nagyobb a sikerünk, odafigyelnek ránk, rendezéseinkre, zenekarunkra, túlzás nélkül állíthatom, hogy az egyik legjobb társulat vagyunk Romániában. Mi nem úgy megyünk a bukaresti fesztiválra, hogy „leakasztunk egy címet a fogasról”, hanem külön felkészülünk, mindig valami érdekességet viszünk. Először a Ravel-operákkal (a Pásztoróra, illetve A gyermek és a varázslat Tompa Gábor rendezésében) jelentkeztünk, ezeket nem sokan játsszák Kelet-Európában. Ragaszkodtam ahhoz, hogy sajátosabb művekkel is jelen legyünk, így mutattuk be Bartóknak a Csodálatos mandarinját és a Kékszakállú herceg várát. A következő évben szintén a mifelénk nagyon ritkán játszott Puccini-darabot, A fecskét vittük Bukarestbe, amelynek hasonlóan nagy sikere volt. Tavaly a Jézus Krisztus szupersztárral mentünk, az idén is egy balettelőadást viszünk, a saját produkciónkat, az Ibéricát, amely három spanyol származású zeneszerző műveire épül, ehhez szakembereink készítették a koreográfiát és a teljes színpadi koncepciót.
– Bukarest és Budapest között hol áll Kolozsvár?
– Mindig hangsúlyozom, hogy híd szeretnénk lenni a két kultúra között. A magyarországi kulturális vezetés azzal tüntetett ki bennünket, hogy egyedüli Magyarország határain kívüli kulturális intézményként stratégiai fontosságú intézménnyé nyilvánított. Korábban ebbe a körbe kizárólag budapesti intézmények tartoztak, most azonban a Kolozsvári Magyar Opera is részese lett ennek a közösségnek.
Ez a megtiszteltetés ugyanakkor komoly felelősséggel és sok többletmunkával is jár. Stratégiai fontosságú intézményként feladataink jóval túlmutatnak az alaptevékenységünkön: képzéseket szervezünk, turnékapcsolatokat építünk a Liszt-intézetekkel, együttműködünk más szakmai szervezetekkel és egyetemekkel, részt vállalunk a fiatalok művészeti nevelésében, valamint partnerként kapcsolódunk az egyetemi képzésekhez is.
– Az opera és a színház osztozik az épületen. Ez az együttlakás előny vagy hátrány?
– Mindkét intézmény vezetésének bölcsnek és rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy megfelelő toleranciával viszonyuljunk egymáshoz. A közös működés rendkívül pontos szervezést igényel: minden nap minden óráját egyeztetni kell. A napi program három részre oszlik, és általában aki délelőtt próbál, az este előadást játszik.
Amikor azonban egy-egy produkció különösen nagyszabású díszletet igényel – mint például a most bemutatott két Puccini-opera esetében, ahol a tizenkét saját díszítőnk mellé még tíz embert kellett alkalmaznunk –, akkor a színháznak több napra át kell adnia a nagytermet. Idő kell a díszlet felépítésére, a világítás beállítására, a próbákra, az előadás lebonyolítására, majd a bontásra is. A köpenyről, illetve a Gianni Schicchiről van szó, amelyek díszleteit a budapesti operától kaptuk kölcsön. Amikor műsorra kerülnek, ezt megelőzően a színház néhány napig nem tud játszani, annyi idő kell, hogy a színpadunk méreteihez illesszük a díszleteket.
Ugyanez természetesen fordítva is működik: a színháznak szintén vannak olyan nagyszabású előadásai és díszletei, amelyek hasonló együttműködést igényelnek.
– Elmaradt az épület felújítása. Gazdasági okokból fújták le?
– Nem is tudom, hogy ez kizárólag gazdasági probléma volt-e, hiszen a kormány már megszavazott egy 15 millió eurós összeget a színpadtechnika és a színpad környezetének felújítására. A szakemberek szerint talán a felújítási terv bele is fért volna ebbe a keretbe. De mire a további dokumentáció elkészült volna, az akkori kormány megbukott. A következő kabinet is támogatta volna a tervet, hiszen az RMDSZ abban a kormányban is részt vett. Az a nagyváradi cég azonban, amely megnyerte a kivitelezési tendert, nem kezelte kellő komolysággal a projektet: egy idő után már a telefonhívásainkra sem reagáltak. Ekkor döntöttünk úgy, hogy felfüggesztjük a tervet. Így egyelőre a korszerű színházépület továbbra is csak „álom, álom, édes álom” marad számunkra.
Nem látom, hogy ez a projekt a közeljövőben újra el tudna indulni, hiszen gyakorlatilag a tervezést is elölről kellene kezdeni. Ennek az épületnek még az eredeti tervrajzai sem maradtak fenn. Véleményem szerint komoly statikai vizsgálatokra lenne szükség annak megállapítására, hogy a régi falak milyen terhelést bírnak el. A mai színpadtechnika – a korszerű világítási rendszerek és emelőszerkezetek – sokkal nagyobb terhet jelentenek, mint amire Janovics Jenőék idejében az épületet eredetileg tervezték.
– Közben létrejött egy operastúdió…
– Erre is nagyon büszke vagyok. Az a felismerés még aligazgató koromban érett meg bennem, hogy több lábon kell állni. Létrehoztam az Operabarát Egyesületet. Emellett sikerült bátorítani a zenekutatást is, amely korábban rendkívül hiányos terület volt Erdélyben.
A Rózsa / Samuil Micu utcai operastúdió nagyon bevált, a rendszeres próbák mellett számos kamarajellegű előadást is tartunk, de számos külső zenés intézmény is gyakran használhatja. A tér folyamatosan él, és ez komoly előrelépést jelentett az intézmény számára.
– Megalakult a gyermekkórus…
– …ez is egyik régi álmom volt, többször nekifutottam. Láthatóan megmozgatja Kolozsvár egy részét, amikor a gyermekkórus fellép, telt ház van.
Sikerült jelentős fejlesztéseket is megvalósítani: a hangosító berendezések és a mikroport-rendszer korszerűsítésének köszönhetően lehetőségünk nyílt arra, hogy a musical műfaját valóban szakszerűen játsszuk, hiszen ehhez speciális technikai háttér szükséges. Korábban is voltak próbálkozások ezen a téren, például a My Fair Lady bemutatásakor, amelyet a szakma tulajdonképpen musicalként tart számon. A nagyobb léptékű musicalprodukciók sorát azonban a Báthory Erzsébet előadásával kezdtük el.
A társulat rendkívül sokoldalú képességekkel rendelkezik mind zenei, mind színészi szempontból, és a zenekar is magas színvonalon képes megszólaltatni a legkülönbözőbb műfajokat.
– Ha jól tudom, vannak gyermekmatinék.
– Ha valamiből többre lenne szükség, akkor talán ezek a gyermekeknek szóló előadások. Például az Aranykulcsocska, ehhez a Tolsztoj-mesére épülő darabhoz, amelyre a budapesti Operaház és a MÜPA operaíró pályázatot hirdetett, Mester Dávid komponált zenét. Magyarországon végül nem mutatták be, így az ősbemutatót nálunk tartották április 2-án. Ez rendkívül gazdag zenei világú, egyáltalán nem könnyű mű.
Továbbra is igen népszerű a János vitéz, ugyanakkor kevés az igazán gyermekeknek írt klasszikus zenés színpadi mű. A brémai muzsikusokat például szintén csak mi játsszuk, ez is gyönyörű alkotás. Szerzője, Csemiczky Miklós sajnos már nincs közöttünk. A mű modern szimfonikus zenei nyelven szólal meg, mégis közel áll a gyermekekhez, s külön öröm, hogy vérbeli magyar alkotásról van szó. Szeretnénk tehát több gyermekeknek szóló előadást és képzést is megvalósítani. Kollégáink iskolákba is el fognak látogatni felkészítő foglalkozásokat tartani, s kiadványokat is készítünk, hogy segítsük a fiatalokat a műfaj megismerésében.
Emellett szeretnénk megerősíteni a vidéki közönség beutaztatásának lehetőségét is. Ezt eddig is évente egyszer, a megyei tanács pályázatának köszönhetően meg tudtuk valósítani, a célunk az volt, hogy kedvezményes áron hozzuk be a vidéki nézőket az operába. Mi ugyanis teljes értékű előadásokkal nem tudunk rendszeresen vidékre eljutni. Csíkszeredában például van olyan színpad, amelyen sok produkciót meg tudunk valósítani – de nem mindent. A zenekari árok mérete miatt például sem Székelyudvarhelyen, sem Sepsiszentgyörgyön, sem Gyergyószentmiklóson nem fér el a teljes zenekar. A János vitéz esetében is épphogy befér, nagyobb apparátus viszont már nem.
Tavaly szerettük volna a Diótörő zenekari változatát is elvinni, de a karmester nem vállalta, mivel 40 tagú zenekarral nem lehet hitelesen előadni Csajkovszkij művét. Éppen ezért inkább azt tartom fontosnak, hogy a közönség kedvezményes áron – vagy akár ingyenes szállítással – jöjjön be hozzánk, hiszen itt jó minőségű előadást láthatnak. Végső soron ez a legfontosabb szempont. Természetesen kisebb formációkkal, zongorával és néhány énekessel el lehet menni falvakba, kollégáink ezt több helyen, akár falunapokon is megteszik. Ugyanakkor Nagyváradra például már teljes operákkal el tudunk jutni: vittük a Rigolettót, a Traviatát és a Boldogasszony lovagját is.
– Az anyagi helyzet mennyire határozza meg a repertoárt?
– Nehéz tervezni bizonytalan költségvetési helyzetben, hiszen az operaházaknál általában három évre előre szokás gondolkodni úgy, hogy a költségvetés is ismert: amikor egy művészt leszerződtetnek, a szükséges fedezet már rendelkezésre áll. Nincs olyan gazdasági igazgató, aki úgy írna alá szerződést, hogy közben nem látja előre a feltételeket. Így nem könnyű hosszú távon tervezni, de egy-másfél évre mi is beütemezzük a fontosabb bemutatókat.
Mint említettem, volt időszak, amikor több operett szerepelt a repertoáron. Jelenleg az opera dominál, ugyanakkor jó, hogy megjelent a musical, mert ez valamennyire ellensúlyozza a szórakoztató műfajt. Még ha a közönségszám nem is közelíti meg az operett közönségét, az operajátszásra kell helyeznünk a hangsúlyt.
Nemrég volt egy nagyon sikeres Pillangókisasszony előadásunk, műsoron van újra A fecske és a Tosca, készül a Nabucco bemutatója, ősszel pedig a Don Carlos kerül színpadra, amelyet legalább ötven éve nem játszottunk.
Szeretném, ha május végén meg tudnánk ünnepelni Bodor Ádám 90. születésnapját, Márkus Albert Nikita című operáját tervezzük bemutatni ebből az alkalomból. Nem tudom, hogy nekünk kell-e ezt feltétlenül megcsinálnunk, de fontosnak tartom, hogy Bodor Ádám neve legalább a kolozsvári zenei életben említésre kerüljön. Mindketten kolozsvári kötődésűek, még ha egyikük sem él itthon.
Ugyanakkor 1990-ben indult a sorozat, amelynek keretében szinte minden évadban bemutattunk legalább egy kortárs operát. Ősszel egy új Selmeczi-darabot is színpadra állítunk, és szeretném ezt a vonalat tovább folytatni.
Szeptemberben a gyermekkórus főszereplésével is készül egy új opera, amelyet jelenleg írnak, a rendezést pedig Novák Péter vállalta. Orbán János Dénes verseire Incze G. Katalin készített egy előadást, amely a stúdió munkájának köszönhetően valósulhatott meg.
– Egyre több a balettelőadás…
– Igen, volt időszak, hogy a balettkar szinte csak a repertoárt szolgálta, most folyamatosan önálló előadásai is vannak. Jakab Melindának köszönhetően számos kortárs táncelőadást is színre viszünk.
– Remek énekeseitek vannak. Pataki Adorján március elején megmentette a budapesti opera Lammermoori Lucia előadását, a hirtelen lebetegedett szólista, Horváth István helyett lépett fel.
– Igen, szünet után ugrott be. Nem akármi ez, csak úgy beugrani! Nagy stressz, nagyon magabiztosnak kell lenned, hogy megtehesd. Ilyen énekesekkel valóban lehet dolgozni.
– Hogyan lehet a jó énekeseket itthon tartani? Mennyire lehet biztosítani nekik a szabadságot, hogy más színpadokon is felléphessenek?
– Folyamatosan egyeztetünk, a művészeti titkár legalább húszszor bejön naponta ilyen ügyben. Támogatom a művészeink külföldi fellépéseit is.
– Külföldi vendégek meghívására van lehetőség?
– A vendégek meghívása inkább pénzkérdés. Nagy öröm számomra, hogy sikerült a Nabucco mostani két előadására Szabó Bálintot hazahívni Zakariás szerepére. Abigél Melody Moore lesz, egy amerikai énekesnő, aki most Kolozsváron él. Világszínvonalú hang.
– Népzenével indultál, hogy alakult a pályád?
– Székelyudvarhelyen voltam a művelődési ház igazgatója, ott kezdődtek a táncháztalálkozók, szerveztem Kodály-fesztivált, volt Czinka Panna-bemutató. Aztán elkezdtek kényszeríteni, hogy a műsor 70 százaléka román legyen. Mindez olyan városban, ahol a lakosság 95 százaléka magyar. Önellátónak kellett lenni, bevételt kellett generálni, hogy a fizetések meglegyenek.
Aztán kirúgtak, illetve áthelyeztek, még a városban sem engedtek maradni, így meg tudták bontani a népzenei együttesünket is.
Kodály Zoltán századik születésnapjára a magyar kultúrhatóságok világszerte Kodály-plaketteket adtak, én is részesedtem ebben. Jó kapcsolat alakult ki a magyar nagykövetség és köztem, hívtak a rendezvényekre, elég gyakran jártam is. Mi vittünk nekik pityókát Csíkból, ők megtöltötték könyvvel a kocsimat. Ezt lefülelte a Szekuritáté, kirúgtak onnan is, házkutatások következtek, elvitték minden könyvemet. Gyimesbe helyeztek egy napra, de rájöttek, hogy az nekem nem büntetés. Aztán Lövéte következett. A rendőr Szentegyházán minden reggel fellépett a buszra, hogy ott vagyok-e, s így volt ez visszafelé is.
Ebben az időszakban az opera művészeti titkára benyújtotta a kitelepedési kérelmét, és már folyamatban volt az elbocsátása is, tehát el kellett hagynia az állását. Idősebb művészek ismertek már Székelyudvarhelyről, az operát sokszor hívtam fellépni. Még vitatkoztam is velük, mert mindig operettet akartak hozni. Ők javasoltak – Szilágyi Ferenc, Mester József –, rábeszélték Hary Bélát és Csulak Sándort, hogy vegyenek fel. Négyszer versenyvizsgáztam, megnyertem, de valaki mindig megóvta, mert nem volt kolozsvári személyim. Az opera vezetősége kitartott amellett, hogy azt vegyék fel, aki megnyerte. Ha nem, más nem kell. Fél év múlva kiírták újra a versenyvizsgát, aztán negyedszerre valahogy lenyelték a személyemet – 1988 szeptemberétől vagyok az operánál.
– Bírálóid a múltadat emlegetik, Szekuritátés dossziédat, a titkosszolgálattal való együttműködést. Legutóbb Kátai István színész, az erdélyi Tisza Sziget alapítója egy bejegyzésben közéleti hitelességedet kérdőjelezi meg, a múlttal való őszinte szembenézésre szólít fel…
– A Szekuritátéval való kapcsolatomat elég részletesen elmondtam már több sajtóorgánumnak, amit le is közöltek. Diákkoromban, gyerekkoromban a zeneakadémia és a diákház énekkarával egy olaszországi kórusversenyen vettünk részt. Hazafelé jövet az egyik kollégám, barátom az én bécsi rokonaimnál maradt. Nem jött többet azóta se vissza. Itthon a Szekuritáté engem hívott be, kezdetben csak róla faggatott, aztán más ismerőseimről, tanáraimról, kollégáimról is. Senkiről soha egy rossz szót nem mondtam, inkább védtem azokat, akikről érdeklődtek. Ezt igazolhatják nagyon sokan, akik most is körülöttünk vannak, tudják is rólam, hiszen akkor se titkoltam, hogy engem hívogatnak. A környezetem tudta. Amint közeledett az államvizsgám 1975-ben, határozottan megtagadtam, hogy tovább megjelenjek ott, ezt a szekus tiszt is, bár valamivel később, de le is írta, tehát a dossziéban megvan, hogy ,,refuză categoric”. Megnézném, hogy a beszervezettek közül ki volt az, aki 1975-ben ki mert lépni a Szekuritáté kötelékéből.
Kátai István nemrég közzétett bejegyzése, amelyben a menesztésemet követeli, talán azzal is magyarázható, hogy 14-15 évvel ezelőtt úgy viselkedett, olyan agresszíven, Kolozsváron a magyar operában a gyermekkórus tagjaival, hogy el kellett távolítsuk, ki kellett kényszeríteni, hogy felmondjon, és elhagyja a társulatot. Amikor az egyik mandátumom elemzésére, kiértékelésére a minisztérium Gáspárik Attilát kérte fel, ő maximálisan értékelte mind az opera, mind az én teljesítményemet, ezt igazolja az általa is adott pontszám. Gáspárik említette akkor, hogy Kátaival nem kellett volna szóba állni. Egyszóval ki kellett rúgni. Talán ennyit erről a dologról.
– Ezek szerint Kátai István alkalmazott volt itt?
– Alkalmazott volt egy rövid ideig, amikor az első Valahol Európábant készítettük. Úgy volt, hogy ő lesz az egyik szereplő. Már a bemutató előtt el kellett távolítanunk, úgy viselkedett a színpadon. Erre több tucat gyermek és felnőtt szereplő a tanú.
– Két fiad zenész lett. Hogy látod őket?
– Nagy büszkeségem mind a kettő. El is érzékenyülök mindig, amikor erről van szó. Fiatalkoromban én is Kolozsváron, meg Udvarhelyen könnyűzenét, rockzenét játszottam, ezt a vonalat követi András fiam sokkal több műfajban. A táncházmozgalomban brácsás lettem, ezt a vonalat – a klasszikus zene mellett – Bálint fiam folytatja.
– A nagyfiad most legutóbb énekesként is bemutatkozott a Jézus Krisztusban.
– Jó hangja van Bálintnak, kivételesen tehetséges zenész. Nagy büszkeség ez nekem. Van még egy nagy fiam Csíkszeredában, pontosabban Balánbányán, a házasságom előtti időszakból. Kihelyezés után Ludason laktam, ott ismertem meg az ő édesanyját. Szép Róbert biológuskutató Csíkszeredában, sokáig volt államtitkár a környezetvédelmi minisztériumban. A Sapientián és a jászvásári egyetemen tanít, Pécsett doktoranduszokat vezet.
Borítókép: Rohonyi D. Iván
Fotók: Kolozsvári Magyar Opera
