VI. Pált 1963. június 30-án koronázták pápává, s bár Márton Áron püspök akkor még házi őrizetben volt, ünnepi keretek között emlékezett meg az eseményről.
Egy katolikus püspök a világ bármilyen távoli részéről ötévenként köteles ellátogatni Rómába, hogy beszámoljon a pápának a szolgálatáról és egyházmegyéje helyzetéről. Márton Áront még XI. Piusz pápa (1922–1939 között) nevezte ki püspökké, de rövid idő múlva kitört a második világháború, utána pedig, az 1945-től a letartóztatásáig eltelt négy év alatt csak egyszer tudott külföldre – Budapestre – utazni. Ezután hat évig börtönben volt, a világ semmit sem tudott róla, már a halálhíre is elterjedt. Majd következett a kényszerlakhely évtizede, így Márton Áronnak csak a házi őrizet 1967 novemberében történt feloldása után adódott csak lehetősége arra, hogy Rómába utazhasson. Először 1969 őszén tette ezt meg – püspöksége 31. évében –, amikor kimehetett az országból az akkor szervezett püspöki szinódusra, és ott találkozhatott VI. Pál pápával. Később, kimagasló eseményként 1971. október 25-én – szintén püspöki szinódus alkalmával – Márton Áront magánaudencián fogadta könyvtárában a Szentatya, amelyre a püspök bevitte azokat az erdélyi fiatal papokat is, akik Rómában tanultak. Jelenlegi főpásztorunk, Jakubinyi György, aki maga is jelen volt a találkozón, így emlékezett az eseményről a kolozsvári Gloria Kiadó gondozásában 1996-ban megjelent A „Hegy”. Márton Áron Emlékkönyvben: a pápai kihallgatások alkalmával a Szentatya nem szokott elébe menni a püspököknek. Akkor azonban, amikor beléptek, a pápa felállt és elébe sietett Márton Áronnak, akit átölelt, majd a mellette álló fiatal papokhoz fordulva arra intette őket, hogy mindenben kövessék püspöküket, mert szent.
Ugyancsak VI. Pál még azon év december 23-án Jakab Antal gyulafehérvári teológiai tanárt kinevezte Márton Áron segédpüspökévé, utódlási joggal, majd 1972. február 13-án Rómában püspökké szentelte. VI. Pál azzal is enyhíteni próbálta a hazai katolikus egyházra nehezedő nyomást, hogy 1973. május 26-án fogadta Nicolae Ceauşescu román elnököt a Vatikánban.
De ki is volt Szent VI. Pál pápa, aki programjának fő céljaként a II. Vatikáni Zsinat eredményes befejezését és döntéseinek gyakorlatba ültetését tűzte ki? Giovanni Battista Montini a lombardiai Concesióban született 1897. szeptember 26-án. Édesapja, Giorgio gazdag földbirtokos polgár volt, édesanyja kisnemesi családból származott. Úgy lett pap, hogy sohasem volt egyetlen papi szeminárium lakója sem, és úgy lett belőle pápa, hogy sohasem volt lelkipásztori funkciója. 1920-ban szentelték pappá. 1921-től a pápai diplomataképző akadémia hallgatója. 1923-ban már diplomáciai szolgálatban állt, öt hónapot dolgozott a varsói nunciatúrán. 1924-ben visszahívták, a pápai államtitkárságon kapott beosztást, ugyanabban az évben egyetemi káplán lett Rómában. Karrierjét e két fő irányvonal – diplomácia és diákmunka – jellemezte, míg pápává nem választották.
Nagy megtiszteltetés: VI. Pál (középen) 1972. február 13-án Rómában szentelte erdélyi püspökké Jakab Antalt
Ebben az időben kristályosodtak ki Giovanni politikai és társadalmi nézetei. Harmincegy évet töltött egyhuzamban a Pápai Kúria szolgálatában, amelynek egyik vezetőjévé emelkedett. A második világháború alatt ő lett XII. Piusz pápa – aki mellett húsz évet dolgozott, s akinek a tanítványaként tekintett magára – és az amerikaiak közt a legfőbb összekötő. Különféle segélyszervezetekben dolgozott, és segédkezett a nácik által üldözött zsidók menekülésének koordinálásában.
1954. november 1-jén Szent XXIII. János pápa kinevezte Milánó érsekévé. Főpásztori beosztásában sok időt töltött szociális munkával, gyárlátogatással, falvakat építtetett a szegényeknek, a háborúban megsérült templomokat és épületeket restauráltatott. A pápa 1958-ban nevezte ki bíborossá, ezt követően a jobbkeze volt a II. Vatikáni Zsinat megszervezésében – nem volt tehát meglepetés, amikor 55 évvel ezelőtt, 1963. június 2-án őt választották meg János utódjává. Korábbi élettapasztalatai arra ösztökélték, legyen „modern” és „korszerűsítse” az egyházat. Nemcsak nagy diplomáciai tapasztalattal rendelkezett, hanem általában a kiegyenlítődésre való törekvés és a kompromisszumok keresése jellemezte. VI. Pál vallotta: „Sperare contra spem”, azaz: remélni ott is, ahol úgy látszik, nincs remény.
Elsődlegesen a II. Vatikáni Zsinat munkájának folytatása foglalta el. VI. Pál pápa 1963. szeptember 29-én nyitotta meg a második ülést, a II. Vatikáni Zsinat célkitűzéseit felvázoló beszédével. A szent liturgia alapszabálya kimondta, hogy az anyanyelv nagyobb szerephez kell jusson. 1968-ban pedig kiadta a Pontificalis Domust, amely teljes mértékben újraszervezte a pápai háztartást. 1970-ben megszüntette a Nemesi Gárdát és a palotaőrséget, alig volt olyan ceremónia, amit meg ne változtatott volna. A Vatikánban VI. Pál utasítására épült az impozáns új audenciaterem, amely az ő nevét viseli. Ugyancsak 1970-ben kiadta az új misekönyvet, amiben nagyon sok változtatás volt. A pápához számos panasz jutott el e gyakorlattal kapcsolatban, ezért válaszul kiadta a Memoriale Domini című dekrétumát, amelyben megmagyarázza az újítások jogszerűségét.
Világtörténelmi eseményként Pál még 1964. január elején a Szentföldre, Palesztinába és Jeruzsálembe látogatott; az Olajfák hegyén összeölelkezett Athenagoras ökumenikus pátriárkával. Ez a zarándoklat – VII. Piusznak a Napóleon által kényszerített franciaországi tartózkodása óta – az első Itálián kívüli útja volt a pápáknak. Elutazott továbbá Indiába is, ahol saját szemével győződhetett meg az elesettek iszonyú nyomoráról és találkozott az indiai ortodox vezetővel. Végül New Yorkban beszédet mondott az ENSZ közgyűlése előtt. Történelmi eseménynek számít az is, hogy VI. Pál pápa és Athenagoras 1965. december 7-én kölcsönösen visszavonták az 1054-ben történt kiközösítést, ami fontos gesztus volt a közeledés útján. A II. Vatikáni Zsinatot egy nappal később, 1965. december 8-án zárta le ünnepélyesen a Szent Péter-bazilikában.
Szent VI. Pál pápa 40 esztendeje, 1978. augusztus 6-án hunyt el. A 20. század egyik korszakalkotó pápája volt, csillag az egyház és az emberiség egén.
