Azt is mondhatnám, hogy talán megtört a jég, és ha megkésve is, némi jelét nyújtotta, hogy főtanfelügyelő-helyettesként a magyar tannyelvű oktatás ügyét köteles elsősorban képviselnie. Mondom mindezt azért is, mert köztudottan nemzetiségi oktatásügyünk képviseletét máshonnan nem várhatjuk.
És engedtessék megkérdeznem: vajon nem személyesen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek lett volna a feladata, hogy már idén januárban, mielőtt a tanfelügyelőség összeállította és véglegesítette a beiskolázási tervet, konzultáljon az Apáczai-líceum vezetőségével és akár velem, mint a képzőművészeti tagozat felelősével? A számokra hivatkozva, a hallgatásával miért szentesítette ezen tizenhat éves hagyománnyal bíró és kiváló eredményeket felmutató, hiánypótló tagozat felszámolását? Vagy netán valamilyen hátsó szándékú, akár a mi közösségi köreinkből érkezett rosszindulatú sugalmazásoknak, netán feletteseinek akart ily módon a kedvében járni, megfelelni?
Most, amikor írom a mai nappal kapcsolatos naplómat, hirtelen eszembe jut a régi polgármesteri hivatal előtt ma délelőtt folytatott sztrájkőrségi akcióm egyik önmagáért beszélő mozzanata, melynek során az egyik engem igazoltató rendőr, Victor Precup a nevét megmondva, elnézését kérte ezen hivatali kötelességéből adódó tolakodásáért. Beszélgettünk, és megtudtam, hogy a lánya képzőművészetit végzett, és jelenleg egy művészeti tárgyakat forgalmazó sikeres üzletet működtet. Mindeközben nagyfokú empátiával viszonyulva tiltakozásomhoz arra biztatott, hogy ne hagyjam annyiba a dolgot, mert szükség van a társadalom, a kolozsvári közvélemény ilyen irányú érzékenyítésére. Nem is beszélve arról, hogy amint kifejtette, minden bizonnyal – előbb vagy utóbb – eredményt fogok elérni. Miután átnyújtottam az immár közel három hete a tanfelügyelőségre benyújtott és megválaszolatlanul maradt tiltakozó nyilatkozatomat, megígérte, hogy amennyire lehet, másokhoz is eljuttatja azt.
Nemsokára Rus Rozalia és férje, Rus Valer nyugdíjasok közelednek felém, és kérik felvilágosításomat az ügyről. A lányuk is tanár a Gheorghe Barițiu Elméleti Líceumban. Tisztában vannak tehát azzal, hogy mennyi sebből vérzik a román oktatásügy. Beszélgetésünk közben kiderül, hogy nagybányaiak lévén, kedves szomszéd ismerősük volt Vida Géza, ezen kiváló máramarosi szobrászművész, akivel kapcsolatosan néhány közös élményük megosztását is érdemesnek vélték.
A nagy hideg ellenére időt szakít, és halaszthatatlan feladatának véli Sidor Alexandra közegészségügyi tudományos kutató, hogy felvételt készítsen rólam...
Visszaérkezve az iskolába, éppen szünet lévén, megakad a szemem azon V.osztályosokon, akik nemrég még a képzőművészeti tagozatot erősítették. Felidéződik bennem, hogy néhányuknak sikerült úgy ahogy befejezniük azon linóleummetszetet is, amelyet a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium által meghirdetett Jézus élete című pályázatra készítettek. Többen közülük éppen azon az utolsó (szomorú) órán véglegesítették a levonataikat, amikor megtudták, hogy felszámolódott a képzőművészeti osztály, amelybe felvételt nyertek. Most ismét látva őket, előtolakszik a kérdés: a mostani adventi várakozás idején, vajon reménykedhetünk-e egy olyan szemléletű hazai oktatáspolitikában, amely nemcsak propagandisztikusan, de tevőlegesen is igyekszik mindent megtenni egy hitelesen gyermekközpontú nevelésfelfogás megteremtéséért?
Még egyszer összeállhat-e vajon ezen felejthetetlen, jobb sorsra érdemes V. B osztály?
Fotó: Rohonyi D. Iván
