Méra és a Mérai Csűrfesztivál az a kulturális töltettel bíró település és esemény, ami egyszerre tárja a múlt, a jelen és a jövő képét a látogató szeme elé. Ebben a négy napban úgy érzi az ember, mintha a nagyszülei, dédszülei korában élne, a hangulat, a zene, az előadások pont ezt az érzést erősítik meg benne. Az idelátogatók ugyanakkor a régi parasztházak és a csűr eredeti díszletében élhetik át a mai ember által tökéletesre fejlesztett fesztiválhangulatot.
Ez a fesztivál nem olyan, mint a többi. Mondhatjuk ezt elcsépelt meghatározásnak is, hiszen minden fesztivál más és más, pont ebben rejlik a különlegességük, mégis bátran kijelenthetjük, hogy nincs még egy olyan fesztivál, ahol helyi és világzenei koncertektől megkezdve egészen a bulizós fesztiválelemekig minden megtalálható, közben pedig kortól függetlenül mindenki jól érzi magát ugyanazon a helyen.
Elekes János szavai – a National Geographic fotósa, Bruce Dale több mint ötven évvel ezelőtt készült képeinek egyikén – nemcsak 1969-ben voltak érvényesek, hanem most is, hiszen nemcsak helyiek és környékbeliek töltik meg a Szarka-telket, hanem határon túliak is. A magyar, román és angol szavak itt kéz a kézben járnak, megférnek egymás mellett és éltetik Méra varázsát.
És hogy mi más fogadja még az érdeklődőket a Szarka-telepen? Élet. Olyan töltet, ami sokáig kitart, ha elég ügyesen elraktározza az ember. Gyerekzsivaj. De olyan igazi, ami még a legmorcosabb, legrosszabb kedvű embereket is kirángatja a szomorúságból, és nevetésre készteti őket. Csend és zaj egyszerre. Ha a kolozsvári ember egyszerre vágyik csendességre és pörgésre, de nem az Untoldon szeretne keresgélni, itt megtalálja. Kellemes ital, finom ételek és jó társaság. Egyedül vagy csapatban, fáradtan vagy éberen, mindegy, Mérában annyira visz a lendület magával, hogy lehetetlen unalmas percet találni.
De ami talán az egyik legfontosabb, hogy Méra tényleg mindenki fesztiválja. A szervezők is hangsúlyozzák, hogy a program és a helyszín teljes mértékben családbarát, és ez teljesen megfelel a valóságnak. Apró talpak szaladgálnak a kavicson, a padokon generációk egész skálája beszélget. Idős nénik és bácsik, akik még viseletben élik a mindennapjaikat, mesélik az érdeklődőknek, helyieknek és vendégeknek egyaránt, hogy milyen volt annak idején Mérában az élet. És amikor az idetévedő elé kerül ez a látkép, valahogy tudatosul benne, hogy még nincs minden veszve, a hagyományainkat van ki őrizze és úgy látszik, az utánpótlással is van ki foglalkozzon.
