Madárcsicsergős, aprócska falu valahol a Duna partján, valamikor az időtlen időben elevenedett meg Paár Julcsi és a Fitos Dezső Társulat Kerekutcájában, amelynek minden lakója – a csacsogó leányoktól az öreg pásztoron át a javasasszonyig s az erejüket, ügyességüket próbálgató legényekig – egytől egyig hétköznapian furcsa, de szerethető figurák, a közösség fontos részei. Mindenkitől tanulni lehet valamit, ami eligazít, végigkísér Kerekutca ezer zegzugán. Kerekutca nem csupán Varga Julcsáról és Basa Pistáról szól, sokkal inkább mindannyiunkról, gyerekekről és felnőttekről, emberi kapcsolatokról egyaránt. Akárcsak Paár Julcsi, az alábbi interjúban.
– Mit gondolsz az élet fontos mozzanatairól? Mi az, ami téged mint édesanyát, előadót, zeneterapeutát meghatároz?
– Hiszem és vallom, hogy az ember első és legfontosabb élményei a családból, a családtól jönnek, azok a minták, alapélmények és kapcsolódások, amiket kisgyerekként megtapasztalunk – legfőképpen az első három évben, de aztán az egész személyiségfejlődésünk során vagy annak a korai szakaszában – egy életen keresztül akár motívumként, akár feladatként, amelyekkel érdemes és/vagy lehet foglalkozni, ott vannak az életünkben. Ezek nem feltétlenül csak jó vagy csak rossz élmények, és nem minősíteni szeretném ezeket, hanem inkább úgy érdemes hozzájuk viszonyulni, hogy ez egy csomag, amit kap az ember, és az önismereti munka során ezekkel kezdünk el dolgozni, a terápiás munka során pedig legtöbbször visszanyúlunk a gyerekkori élményekhez. Szerencsére nagyon szerető, odafigyelő családi közegből jövök, ez pedig erős szemléletet adott az életemben. Nagyon példaértékű és számomra meghatározó anyai mintát kaptam, és közben olyan nyitott szellemi közeget is, amiben megengedett volt, hogy ne a klasszikus, polgári pálya mellett állapodjak meg, hanem zenész legyek, ami teljesen szabad, önfenntartó létben tart és így a magam ura lehetek a világban. Talán ez is vezethetett odáig, hogy bár végigjártam az összes zenei képzést, a neveltetésem olyan kritikai hozzáállást adott, amivel át tudtam keretezni a zenei és zenészi minősítésemet. Így lettem zeneterapeuta.
– Korábban kijelentetted, hogy szereted megélni a végleteket, a magasakat és a mélyeket is. Mit jelent ez pontosan?
– Azt gondolom, hogy az élet akkor tud a leginkább kirajzolódni, abban lehet az élettel és az éléssel való kapcsolatunkat tetten érni, hogy milyen érzelmi skálán mozgunk, milyen érzelmi kapcsolódásunk van az emberekhez, milyen emberi kapcsolatokat alakítunk ki. Ezeknek az egyik kötőanyaga az emberi érzelem. Abban a szemléletben élek, hogy az embernek a saját – fizikai, pszichés és kognitív – határait meg kell ismernie ahhoz, hogy teljes körű képet tudjon alkotni magáról. Ezt a fajta végletességet nyilván bizonyos élethelyzetek, mint például kisgyermekeknél a dackorszak, kamaszoknál a serdülés, fiatal felnőtteknél a pályakezdési krízis, az életközépi krízis és a különféle egyéb élethelyzetek feldolgozása árnyalja. Az élet igenis fényes és árnyékos dolog egyaránt, ezt pedig teljes minőségében érdemes megélni, nem kell visszahúzódni a mélyebb és intenzívebb megélésektől, mert az elfojtásokhoz vezet.
– Tisztázzuk kicsit a terápia, a zeneterápia fogalmát. Az emberekben erről a szóról általában negatív kép, gondolat alakul ki, holott tulajdonképpen ez nem jelent rosszat. Terápiára nemcsak azok járnak, akik például betegek vagy egyéb problémával küzdenek. Milyen tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatban?
– Ez nagyon fontos, hiszen ez tényleg így van, ha meghallják az emberek a terápia szót, megijednek. Közben pedig rengeteg olyan hétköznapi élethelyzetben találkozunk mindannyian azzal, hogy segítségre szorulunk, és még ha nem is segítségnek nevezzük, jólesik és segítséget jelenthet, hogy külső, objektív nézőpontot kapunk önmagunkkal vagy egy helyzettel kapcsolatban. A terapeuta akkor érkezett be igazán és akkor jó a klienssel való kapcsolódása, ha eszközt tud adni az illető kezébe a saját megoldásainak megtalálására. Ez nagyon fontos szempont zeneterapeutaként is, hogy a zenét mint eszközt használjuk a terápiás folyamat során, nonverbális jellegéből fakadóan a zene a különféle tudatalatti tartalmak, megélések, traumák, bármilyen élethelyzet oldószere tud lenni. Ezeket tudja mozgatni, átkeretezni, struktúrába helyezni, ezekkel lehet később verbálisan dolgozni. Azt szoktuk mondani, a zene terápia. Nyilván önállóan is tud működni, de a leghatékonyabb minőségében kiegészítő terápiaként működik, például verbális terápiát megsegítő formaként. A mai kor emberét rengeteg impulzus éri, rengeteg ingernek vagyunk kitéve, sok nehéz helyzetet, indulatot kell kezelnünk, többször kerülünk krízishelyzetekbe, még ha nem is érnek minket szélsőségesen nagy traumák. Igenis merni kell dolgozni önmagunkon, bele kell merülnünk az önismeretbe, merni kell segítséget és külső nézőpontot kérni, amit a szakképzett terapeuta adni és biztosítani tud.
– A zeneterápiát zenei anyanyelvünk nyújtotta segítségként is meghatároztad már néhányszor. Ez a szóösszetétel már önmagában szép képet teremt az emberben, de többlettartalommal is bír.
– A zene az egyik legelemibb önkifejezési eszköz, sokunk életében – korosztálytól, nemzettől, történelmi kortól függetlenül – jelen van, jelen volt és jelen lesz, mert az élet legapróbb dolga is ritmusra épül, mindennek van egyfajta struktúrája, a zenéhez hasonlóan. Éppen ezért nagyon könnyen analógiába állítható az élet bármelyik területével. Énekelni, zenélni, improvizálni mindenki tud, csak ezek is olyan dolgok, amiktől félünk, mert különféle társadalmi elvárások, normák köré építjük a saját életünket, és sokszor nem feltétlenül a külvilág, hanem mi magunk állítjuk fel ezeket a korlátokat, hogy szégyenlősek vagyunk, nem merjük megmutatni a hangunkat, nem tartjuk magunkat elég képzettnek, nem tiszta, nem szép és még ezerféle okot felsorolunk magunkban, hogy miért nem elég jó. A mai kor zenéje központjában az esztétika áll. A zeneterápiás folyamatban nem az esztétika a legfőbb cél, hanem a kifejező eszközszerűsége és ez nagyon fontos. Amikor az ember dühös, fásult vagy ürességet érez, nem szép zenei motívum megfogalmazására lesz képes, sokkal inkább olyan intenzitású dolgok törnek fel belőle, amelyek zajszerű vagy akár egészen eltorzult zenei hangokban mutatkoznak meg. Az anyanyelv verbális dolog. Ha ezzel párhuzamba állítjuk a zenét, ami nonverbális, rögtön jön az a gondolat, hogy az ember elkezd énekelni, hallatni a saját hangját és azon megosztani érzelmi információkat másokkal. Jó lenne, ha a mai kor embere ezt tudatosítaná és elfogadóbb lenne ezzel kapcsolatban önmagával.
A mostani előadásunk mesedarab, ami első körben lemezként jelent meg és zeneterápiás jellegben alkottam meg, mivel édesanyaként és terapeutaként is azt vettem észre, hogy ritkán kapnak az emberek nem instant és túlingerelt tartalmakat. Amikor a gyerek mesével találkozik, inkább a mozgóképes, vizuális formáját ismeri meg, nagyon leszoktunk a saját belső képalkotásnak a módszeréről, ami a fantáziánkat, a kreativitásunkat, a különféle problémamegoldó képességeinket, a helyzetekhez való viszonyulásainkat fejleszti és segíti, ha pedig ezt elkezdjük kisgyermekkortól, akkor sokkal sikeresebb és teljesebb értékű felnőtt életet tudunk élni.
– Miért érzed hálás feladatnak azt, amivel foglalkozol?
– Azért, mert emberekkel foglalkozhatok. Már kiskoromtól érdekel a zene és az emberekkel való közös munka, és amikor rátaláltam a zeneterápiás hivatásra, azt éreztem, végre van valami, ami ezt a kettőt egyesíti. Hálás vagyok azért, hogy az előadói, színpadi munkám során több olyan tapasztalat ér, amit terapeutaként könnyedén bele tudok ágyazni a működésembe. Hálás vagyok azért is, mert zeneterapeutai minőségemben olyan csatornaként tudom használni a zenét, amit előadói minőségembe is át tudok szivárogtatni. Számomra ez maga az önazonosság.
– Hogyan éled meg nőként, édesanyaként azt, hogy ilyen szerteágazó dolgokkal foglalkozol és ennyi helyen vagy jelen?
– Nem egyszerű helyzet, közben pedig nagyon érdekes. Magamban ez a sokféle tevékenység, az, hogy énekes vagyok, közben pedig zeneterapeuta és édesanya is, mind egy tőről fakad, odabent pedig teljes szerves egységként élem meg. A bennem élő anyának szüksége van az énekesnőre és a zeneterapeutára is, és ez így megy körbe. Azt gondolom, az embereknek a legszűkebb rétege az a típus, aki egy dologra tud leginkább fókuszálni, vannak olyanok is, akik rétegről rétegre haladnak egy pont felé és vannak, akik madártávlatból, globálisan nézik a nagy egységet. Én inkább az utóbbi vagyok, közben pedig fontosnak tartom a szakmai felkészültséget és elmélyülést, amit a mestereimtől kaptam példaként.
