Nagy elődeink szavait megszívlelve igyekszünk időről időre felkeresni szebbnél szebb tájainkat, épített örökségünket, ismerkedünk szellemi örökségünkkel. Tesszük ezt nemcsak a magunk kedvére, hanem az EKE hívószavára hallgató, Erdély népei, tájai, történelme iránt érdeklődő emberek épülésére is, ahogy tettük ezt tavaly december 21-én, amikor Szamosújvárra, az erdélyi örmények legfontosabb központjába látogattunk. Próbáltunk megismerkedni az örmények eredetével, történelmükkel, az erdélyi örmények, de leginkább a szamosújvári örmények történetével, ami már századok óta összefonódik a magyarság történetével, továbbá legendáikkal, szokásaikkal, templomaikkal.
Az örmény nép a Káspi- és Fekete-tenger közötti Kaukázus-hegység Ararát nevű csúcsa körüli térségben alakult ki. Történelmüket bibliai mitikus időkre, Noé idejére vezetik vissza, akinek bárkája az Ararát hegyén feneklett meg a bűnös világot elpusztító özönvíz után. A hagyomány szerint a legendás hős, Hajk, Noé dédunokája Kr. e. 2493-ban alapította meg birodalmát. Mindenképp egy ősi népcsoportról van szó, amelynek az idők homályába vesző zaklatott történelme során számtalanszor kellett menekülnie hazájából az üldözői elől. Az egykori hatalmas birodalomból mára már csak egy picinyke Örményország maradt, de a világ minden részén találunk örményeket, akik büszkék a dicső múltra még akkor is, ha ma már nem beszélik őseik nyelvét.
Örményország volt a világ első országa, ahol 301-ben lett államvallássá a kereszténység. Történt mindez az után, hogy az Ararát lábánál fekvő Khor Virap várában keresztény meggyőződése miatt 13 éve raboskodó, partus származású cezáreai Gergely (a későbbi Világosító Szent Gergely) csodálatos módon meggyógyította III. Tiridát örmény királyt, aki emiatt hálából a kereszténységet államvallássá tette.
A Kárpát-medencében már a 2. századtól kezdve tudunk örményekről. A Kéza-i és a Thuróczy-krónikák szerint (13. és 15. század) a honalapító magyarokkal is érkeztek örmények. A további századokban is többször találkozunk olyan írott forrásokkal, amelyek az örmények jelenlétét bizonyítják Erdélyben.
Az örmények jelentősebb erdélyi betelepülése a 15. századtól mutatható ki. A források alapján az erdélyi örmények története Moldvához kötődik, ahova már az 1239-es mongol invázió előtt megérkeztek és több várost alapítottak: Szucsáva, Jászvásár, Botoșani, Dorohoi, Vaslui, Galac. 1401-ben Szucsáván püspökséget hoztak létre. A 15–16. században Moldvából folyamatosan szivárogtak át örmények Erdélybe. A legnagyobb méretű erdélyi letelepedés azonban az 1671–1672-es években történt. A kivándorlás oka Gheorghe Duca moldvai fejedelem politikája volt. A kegyetlen uralkodó elleni lázadást 1671-ben egy örmény származású bojár vezette. A lázadás leverése után az örmények szervezett csoportokban hagyták el Moldvát Erdély irányába. Ez a letelepedés az előzőektől eltérően nem szórványosan, hanem tömegesen történt, az új otthont keresők magukkal hozták intézményeiket is. A moldvai örmények 1671–1672 telén kérték Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől letelepedésük engedélyezését, és szabad kereskedelmük folytatását a fejedelemség területén. Az engedélyt megkapták, közösségeik Besztercén, Erzsébetvárosban, Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvízen telepedtek le. Besztercén az örmények vezető rétege telepedett le, és körülbelül 40 évet éltek ott, amíg a szászok – pestisjárvány ürügyén – 1712-ben kiűzték őket.
Pillantsunk bele Szamosújvár történetébe. A Kis-Szamos völgye már az őskorban lakott terület volt. A mai Szamosújvár helyén a középkorban Gerla falu állt, amelynek emlékét a város román neve őrzi. A kezdetben jelentéktelen falu a közeli Bálványosvár vajdai uradalmához tartozott. A település akkor vált jelentőssé, amikor 1540 körül Martinuzzi Fráter György a régi Bálványos vár köveiből új várat építtetett ide, ekkor kapta a település a Szamosújvár nevet. A barát meggyilkolása után (1551) királyi birtok lett, majd 1553-ban Dobó István, Erdély új vajdája kapta meg. Izabella királyné visszatérésével, 1556-ban Dobó hosszú ostrom után feladta a várat, amely a királyné személyes birtokává vált. Az ostrom után Dobót a várban tartották fogva, ahonnan 1557-ben szabadult. A Szamos mellé telepített erőd a 18. század végére elvesztette védelmi szerepét, 1786-tól börtönnek használták, itt raboskodott haláláig a híres betyár, Rózsa Sándor, sírja a vár melletti temetőben van.
A szamosújvári vártól délre eső területet 1696-ban vásárolták meg az örmények I. Lipót császár beleegyezésével. 1700-ban Verzerescul Oxendius örmény katolikus püspök engedélyt kapott városépítésre, amelynek alapjait Alexa római mérnök tervei alapján rakták le. Ez volt Kelet-Európa első előre megtervezett városa. Utcahálózata ma is szabályos négyszögeket alkot. Itt építették fel az erdélyi „örmény metropoliszt”, azaz Szamosújvárt. Ide költöztek Besztercéről a szászok által 1712-ben elűzött örmény elöljárók. Szamosújvár lett az erdélyi örmények legfontosabb központja, az örmény katolikus püspökség székhelye.
A város gyors fejlődésnek indult. Lakói gazdag tímárok (pontosabban tobakosok, szattyán és kordovánkészítők) és marhakereskedők voltak. 1786. október 9-től II. József szabad királyi város rangjára emelte. 1849-ben, majd 1861–76. között Doboka vármegye székhelye volt.
Kirándulásunk során elsőként Rózsa Sándor sírját kerestük fel a vár melletti temetőben. Utána a városi múzeumba mentünk, amelyet 2024 nyarán nyitottak meg a korhűen felújított Lászlóffy-házban, amely egyike a város barokk emeletes házainak. 1744–1747 között építtette Lászlóffy Deodát. Az oszlopos kapura a felújítás során visszakerült a Lászlóffy család címere, amit a kommunista államosítás után legyalultak. A házat az 1830-as években a város megvásárolta és 1907-ig iskola működött benne. Ezt követően ebben az épületben avatták fel az Örmény Múzeumot, amelynek megálmodója Szongott Kristóf volt. Az épület a kommunista államosítás után számos célt szolgált, volt gyár, ifjúsági otthon, ahol néptáncot is oktattak. A rendszerváltás után is egy ideig ifjúsági célokat szolgált. A helyszín a Kaláka néptáncegyüttes történetének is kiemelt helyszíne, 1991 őszén itt kezdődtek el az első próbák.
Idővel a ház borzasztó állapotba került és úgy tűnt, hogy a végső pusztulás vár rá, de végül 2021-ben megkezdődött a restaurálása és ma már a városi múzeum várja benne a látogatókat.
A Lászlóffy-ház földszinti termeiben a környékről származó őskori és római kori leletek vannak kiállítva, bőséges és értékes az éremgyűjtemény is.
Az emeleten a város középkori és újkori történelme elevenedik meg, a Martinuzzi vár és a börtön, a világháborúk szörnyűségei, a város bombázása. Az örmény szobában a város örmény múltjához kapcsolódó tárgyak vannak kiállítva.
Nyugodtan elmondhatjuk, hogy szép és modern múzeumot látogattunk meg, háromnyelvű feliratai példaértékűek.
Innen az örmény katolikus székesegyházba mentünk, ahol a templom gondnoka sok érdekességet mesélt az örményekről, erdélyi életükről, szokásaikról, a város és a templom építéséről.
A ma is álló, legkorábbi kőtemplomuk az 1723–1724 között épült Salamon-templom. Ezt az örmény katolikus templomot, amely Szamosújvár első temploma, Simai Salamon és neje építtette. Eredetileg kőfallal volt körülvéve, ebbe volt beleépítve a Szent Kereszt kápolna.
A késő barokk stílusú örmény székesegyházat 1748-ban kezdték el építeni a város főterén. Az építéshez szükséges kiadásokat az örmény katolikus egyház és a hívek adományaiból fedezték, Mária Terézia királynő is hozzájárult a templom felépítéséhez. Sajnálatos módon nézeteltérések merültek fel a templomépítés idején, a város lakossága két csoportra szakadt, nem tudtak közös nevezőre jutni az építkezéssel kapcsolatban, aminek az lett a végeredménye, hogy a városban két templomot építettek egyidőben. Mindkettő gyönyörű, hiszen a két csoport versenyzett, hogy ki épít szebb templomot. A főtéren álló templom lett az örmény katolikus székesegyház, a másik templom a Ferenc-rendieké lett.
A székesegyház oldalkápolnájában őrzik a Krisztus levétele a keresztről című festményt, amelynek kalandos története van. Erről a festményről sokáig azt tartották, hogy Peter Paul Rubens vagy a Rubens festészeti iskolához tartozó egykori tanítvány készítette.
Hogy miként került a kép Szamosújvárra, arról is legendák szólnak. Egyesek szerint I. Ferenc császár ajándéka, mások szerint a császárnak az örmények kölcsönt adtak, amit a császár nem tudott visszafizetni, helyette ezt a képet adta a templom főoltárára.
Rengeteg kutatás folyt a kép eredetére vonatkozóan, ma az elfogadott változat az, hogy a szamosújvári festményt nem Peter Paul Rubens flamand festő készítette, hanem Joachim von Sandrart német festő műve, amelyet az örmények megvásároltak a székesegyház főoltárára, ahol 1944-ig állt. A második világháború idején számos műkinccsel együtt ezt is Budapestre szállították, ahonnan később visszakerült Bukarestbe, majd rövid időre a szamosújvári Történelmi Múzeumba. A Román Népköztársaság műemlékvédelmi bizottságának 1952-ben született rendelete kimondta ugyan, hogy a festmény újabb döntésig a szamosújvári múzeum tulajdonába kerül, ám mivel ott nem tudtak megfelelő körülményeket teremteni a mű őrzésére, 1953-ban átszállították a kolozsvári Művészeti Múzeumba. A festményt a kilencvenes évek elejétől napjainkig számos átiratban igényelte vissza a szamosújvári múzeum, míg végül 1999-ben visszakapták és a székesegyház oldalkápolnájába került, ahol mi is megcsodálhattuk.
Mi mással is fejezhettük volna be az örmény metropoliszban tett kirándulásunkat, mint hagyományos örmény étellel, ángádzsáburt, azaz hurutos levest fogyasztottunk az egyik helyi vendéglőben. Bár a kirándulást karácsony előtt néhány nappal szerveztük, mégis szép számban, 43-an összegyűltünk, emellett három dési EKE-tag is csatlakozott hozzánk.
