Nem voltak előítéleteim. A III. Nyugat-Európai Magyar Néptáncfesztivál nyitó előadójaként mégis ért bőven meglepetés.
Annyira örvendtek egymásnak a jelenlévők. Más-más városból érkeztek a tánccsoportok, látszott, nem először mérettetnek meg. De hogy mekkora munka lehet ezen néptáncos fellépések mögött, azt csak találgathattam. Hogy mekkora fontossága lehet a tagok életében, hisz ki-ki hagyja a mindennapi életét, és táncossá válik egy-egy próba, egy-egy fellépés alatt. Magyar néptáncossá, nyugat-európai néptáncossá. Nemcsak táncikálás ez, hanem kemény koreográfiák előadása. Valahogy úgy képzelem, hogy kitáncolhatja, aki vállalja a befektetett időt és munkát, kirophatja magából, ki és be a mindeneket.
Térjünk vissza az Apróka eszponkákra. Képzeljétek, még Zürichből is érkeztek, csak értünk. Olyan megtisztelő.
Láttam elmorzsolt könnyeket.
Dedikáltam távoli, otthon maradt családtagoknak.
Éreztem valami elképesztő hasonlóságot közöttünk, amit a magyarságunk és a gyakorlati tenni akarás ölelt át.
Szép volt a felolvasásom. A felénél Luca lányom csángó mesét mondott. Csodásan. A kisöccse közben felfedezte a terem minden kevésbé biztonságos zugát. Aztán megtetszett neki egy nagyobbacska kislány és annak még két húga, s máris beállt a csend és a harmónia.
Luca mesét mond. Fotó: Fülöp Erika
Van úgy, hogy a csak úgy jól megfogalmazott, csendben, de mégis kimondott kéréseink meghallgatódnak. Én pont így jártam. Szeptember végefele arról írtam, ami hiányzik. Azóta minden meglett.
Érthetőbben… Jött az a három kislány egyenesen Berlinből, a gyerekeim mellé ültek, onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettek. A kicsit pesztrálta a nagy, a közbenlevők meg elvoltak egymással végig. Én még ilyet nem láttam. Zsombi 2 éves, Sára 11. Angyal küldte hozzám, ahogy Esztert és a kis Annát is. Nekik találkozniuk kellett. Örömükért és az én egynapos nyugalmamért.
Angyal küldte őket (A szerző felvétele)
Ahogy nekünk is Tecácal és Andrással, és mennyi nevet kellene felsorolnom még... A lányok nagymamájával is, aki elképesztő nyugalommal és türelemmel figyelte a folyton mozgásban levő, kibővült gyerekcsapatot...
Volt még egy vágyam, egy hiányom. Az igazi, régi vasárnapi ebéd. Amit csak úgy, de nagy szeretettel valaki eléd tesz, mint gyermekkoromban. Hát nem megértem, hogy Suttgartban épp vasárnap Erika és Zoli épp olyat főztek nekünk, mint amire vágytam? Milyen természetességgel ültük körül a nagy fa ebédlőasztalukat… Csak én nyeltem a könnyeimet mosolyogva. Köszönetem!
Nyugalom és kiegyensúlyozottság. Hogy a jólét teszi-e? Nem tudom. De ez jellemezte a III. Nyugat-Európai Néptáncfesztivál minden percét. Szépen összefognak a magyarok.
Külön érdekességnek éltem meg, hogy mellém, nagy, kíváncsi kérdésekkel, a csángóföldi életünk részletvilágítására a férfiak ültek le. Szemükben néha vállalt könnycseppel vagy épp harsány nevetéssel, de mégiscsak a végletekben megmerülve.
Köszönöm! Valódi élmény volt jelen lenni!
Éva, kedves! Könnyedén hívtál. Szinte tőmodattal. Gyorsan és könnyedén szerveződött az utunk is. Nagyon jól választottad a helyszínünket. Ez így eddig mind rendben is lenne. De az az emberi plussz, amit nevezhetünk bátran szeretetnek, az nem volt betervezve. Hála a végtelen türelmedért, figyelmedért, a valódi jelenlétedért.
Köszönöm az Erdélyi Világszövetség Németországi Csoportjának a stuttgárti utunk megvalósítását, találkozásunk létrejöttét és a frumószai magyar háznak adott pénzbeli támogatást. Tamás Péter elnök úrnak mindeneken túl a tisztánlátást elősegítő lényegretörő kérdéseket, tanácsokat!
(Borítókép: „Elindultunk a nagyvilágba családostól, hogy a csángóföldi életünkről meséljek”. Fotó: Szántó András)
