Újabban (lehet annak már öt-hat esztendeje) szintet léptem: a mozgásban levő állapot motorizált változata is stimulál. A 30-as buszon így kerültek jegyzetlapra kulcsszavak, félmondatok, vagy csak holmi elnagyolt krikszraksz; többségükből szöveg kerekedett, műsorvázlat, vagy csak egy belső használatra szánt poén. (Az a kábé 20 százaléknyi torzó meg amolyan „hasznos” selejt: nem tudni, mikor bukkan elő más kontextusban, milyen új ideapályákat és értelmezési mezőket nyit meg a perpillanat kudarcérzet.)
Szombat fejében az idő annyira harsányan tavasziasra váltott, hogy az erdő alá való kisétálást nem lehetett kihagyni, s mert erdő alatt, a vaskos népi tapasztalat dacára mégis jó lakni, hát nem került túl nagy erőfeszítésbe az a két, két és fél kilométer. Nem is őzlátni mentünk, s mégis négyet pillantottunk meg, amint minden jel szerint kissé zavarodottan keresték a kiutat: lentről kutyák ugattak a kertek végében, fent meg a domb gerincén a gyér autós-biciklis forgalom riasztotta vissza az apró és kecses csapatot. Futamodásaik között megálltak abban a feszült-sérülékeny pózban, felspannolt testükről 150 méternyire is látszott, hogyan munkál az adrenalin. Drukk és halk csodálat – ennyi szorult belénk, meg csipetnyi hála. Arrébb, már a fiatal erdősáv tövében, némileg szélárnyékban tágabbra nyílt a panoráma. Szokatlanul élesen jutott el hozzánk a völgyből a gépkocsik zaja ebben a puhán elnyújtózó márciusi koradélutánban. És visszafele nem volt egyéb, csak a mozgás meg a friss levegő élvezete: önfeledt hedonizmus, jelenthetné egy drónszemű kém, ha épp rám zummolna.
Gyógyhatását a sétának már aligha lehet vitatni, de a szakirodalom valószínűleg még aránylag keveset foglalkozott a sétafüggőség tünetegyüttesével. Kutyás gazdiknak könnyebb, ráfoghatják a nyugtalan ajtót kaparó ebekre (igaz, a macska is mindannyiszor szökne, ha rést gyanít, de pórázon vezetett apartmancicust azért jóval ritkábban látni). Gyermekként egyfajta ámulattal elegy tisztelet fogott el, mikor azt olvastam, hogy a főhősök vagy akár mellékszereplők sétára indultak, kisétáltak, megtették reggeli-esti sétájukat. Olyan előkelő foglalatosságnak tűnt, mert nálunk, Tordaszentmihályon átléptek a szomszédba, kimentek a határba, letekertek Alsófaluba, kifutottak a csorda elé, elértek a gyárba, de olyan, hogy sétáltak… még vasárnap is templomba menés volt, legfeljebb járás. Fantáziámban valahogy a kalap és a sétapálca is társult ehhez aspazier-képzethez. Talán napernyő is. Pedig még Csehovot meg Galsworthyt hírből sem hallottam.
Így, a déli oldalra nyíló ablak mellett haladni a szöveggel, igazán derék mutatványnak tűnik, statikus alaphelyzetben, még szerencse, hogy a táj mégis rezzen-moccan, ha nem egyéb, a menetrendhez felzárkózó vonatok révén. Mindazonáltal nem irigylem az útinaplós műfajban vállalkozó szövegprodukálókat; vagy gyorsírnak, mikrofonba dörmögik instant benyomásaikat, halomra fotózzák-filmezik magukat, de eljő az est, mikor mégis sűríteni és keretbe foglalni illene a temérdek (és vészesen friss) impulzust. Gondolom, ezért is kerülhetett előtérbe az útirajz, mint műfaji megjelölés.
Rájöttem időközben, hogy a táv nem is feltétlenül mérvadó: lehet sétásra venni a figurát, miközben az ember leslattyog egy elfelejtett citromért a sarki boltba, vagy a buszmegállótól hazáig andalogni: ilyenkor a cél, vagy a (rév)beérkezés, mint a helyváltoztatás fő rezonja, hirtelen szerényebb lesz, és előtérbe nyomul a mozgás mint olyan – az inak, rostok mechanikája… meg a lépésenként előbukkanó gondolatok lüktetése.
