Társadalmunk fejlődése, átalakulása kihatással van általában minden munkára és munkafolyamatra. Egyes szakmák elavulnak, fölöslegessé válnak, sokat már csak néprajzi lexikonokból, egyéb leírásokból ismerünk, új szakmák jelennek meg az új igényeknek és elvárásoknak megfelelően. Megváltoztak a munkafolyamatok, de a munkához való viszonyulás is, hasonlóan a munkaerőpiacon résztvevő felek közötti viszonyok. Mindez jobban felgyorsult és látványosabban átalakult a már közel két éve tartó világjárványban. Ha kezdetben szokatlan volt áttenni otthonra a munkavégzést elég sok szakma meg tevékenység esetében, egy idő után már megszokottá vált az úgynevezett távmunka, és a legújabb felmérések szerint jóval termelékenyebbnek, eredményesebbnek is bizonyult, mint azt korábban remélték a munkáltatók. A megkérdezetteknek közel hatvan százaléka nyilatkozta, hogy jobban teljesítettek az alkalmazottak az otthonról végzett munka során az elmúlt egy évben, felülmúlva az elvárásokat.
Azonban ez csak egy részlete az egésznek, a valóságnak: mert amíg kezdetben mindenki lelkesen és mindent beleadva igyekezett teljesíteni az otthonról végzett munkájában, addig ma már közel nyolcvan százalék érzi úgy, hogy képtelen egyensúlyban tartani a munkafeladataira szánt időt és a személyes szabadidejét. Összemosódott a családi felelősség és otthonról végzett munkakötelezettség – vélte egyre több megkérdezett személy egy globális felmérésben. Ebben többek között arra is próbáltak választ találni, mi az oka a világjárványban tapasztalt nagyméretű felmondási hullámnak, amely miatt több tízmillió betöltetlen állás van világszerte. Ennek kapcsán mindinkább emlegetik a “burnout” fogalmát – vagyis a kiégési szindrómát, mint munkahelyi ártalmat, amely hosszú távú fokozott érzelmi megterhelés nyomán alakul ki, fizikai és szellemi kimerülésben nyilvánul meg. Mindezt pedig tetézi a pandémiával járó kilátástalanság, reménytelenség érzése is. A távmunkának egyik jellemzője tehát a távolságtartás, amely elszigetelődéshez vezetett a kollégáktól, munkacsoporttól - és közösségtől. Ez sokat rontott a személyes és munkaügyi kapcsolatokon is. Az említett felmérésben mindez abban a hetven százalékban lelhető fel, akik szerint romlott a bizalom munkáltató és munkavégző között. Szakemberek ugyan javasolják a bizalom erősítését, a jobb kommunikációt, erre azonban kevésbé jelent biztatást az, hogy a munkáltatók nagy részét jobban foglalkoztatja a munkafolyamat további digitalizálása, ami tovább csökkentheti az emberi munkaerőforrás iránti igényt.
A munkaerőpiaci helyzet, több más kapcsolódó tényezővel, mint amilyen a népességcsökkenés, a munkaképes lakosság fokozott elvándorlása, a hazai társadalom elöregedése, sötét közeljövőt vetít előre Romániában: húsz-harminc év múlva vészesen kevés aktív munkavállaló lesz a piacon, a lakosság elöregedése pedig egyre jobban gyengíti majd a nyugdíj-, egészségügyi és társadalombiztosítási rendszereket. A jelenség foglalkoztatja a társadalomkutatókat is, akik szerint komoly problémát jelent a nemzedékek közötti szolidaritás kialakítása és fenntartása. Úgy vélik, a jelenlegi időskorúak előnyösebb helyzetben voltak annakidején, mint vannak most a fiatalok: viszonylag könnyen jutottak oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz, a szakképzés egy bejáratott folyamatot jelentett, a lakhatási viszonyokat is könnyebben megteremthették, a munkaerőpiaci mozgások is egyszerűbbek voltak. A jelenlegi fiatal, aktív generáció számos változással szembesült minden téren. Más kihívásoknak kellett eleget tenniük folyamatosan, a munkaviszony nem jelent már egy megszakítatlan állapotot, a gyakoribb munkanélküli időszakok pedig egy kevésbé kedvező nyugdíjas korszakot jövendölnek, kevesebb járandósággal és alcsonyabb életminőséggel. Ezért állandó társadalompolitikai feladatot jelent és fog jelenteni a jövőben főleg a munkaerőpiac és a nyugdíjrendszer összehangolása. Hiszen egy öreg társadalomban nem csupán azzal kell számolni, hogy több lesz a kifizetés a nyugdíjalapból, mint amennyit oda befizetnek az aktív munkavállalók, hanem az egészségügyi rendszer megterhelése is egyre nagyobb gondot fog jelenteni. A munkavállalói aktív életkor meghosszabbítása, az időskori tevékeny élet megteremtése szintén régi elképzelés a társadalomra nehezedő anyagi teher csökkentésére, és ezt a célt szolgálná a nyugdíjkorhatár folyamatos eltolása a hetvenes életkor felé. Ehhez viszont el kellene tudni igazodni a rohamosan változó és fejlődő munkafolyamatokban, meg kellene felelni a munkaerőpiaci elvárásoknak. Nem beszélve a várható élettartamról, amely szintén fontos tényező ebben a képletben: európai szinten hátulról a második Románia (Bulgária után) a 73 évével (átlagban), amely a világjárvány hatására egy évet csökkent a tavalytól, továbbá nagy az eltérés a férfiak és nők várható élettartama között – 70,5, valamint 78,4 év. (Összehasonlításképpen, Svédországban meghaladja a 82 évet, Németországban a 81-et az átlagos élettartam.)
A hazai társadalmunkra nehezedő problémáknak ez csak egy szeletkéje, és annak ellenére, hogy már nagyon régóta foglalkoznak vele (elsősorban elméletben), a megoldással egyre késnek. A nyugdíjazási életkor növelése a várható élettartamból kiindulva nem tűnik járható útnak – kivéve, ha csak az állam és a nyugdíjrendszer érdekét nézzük, ez esetben kész nyereség holtig dolgoztatni. Az időskori munkavállalás a folyamatos továbbképzés mellett megfelelő egészségi állapotot is feltételezne, ami azonban szintén előnytelen adatokat mutat a statisztikákban, hiszen a 65 év feletti lakosság fele szenved valamilyen krónikus betegségben – és feltételezik, hogy ez a szám csak az aluldiagnosztizálásnak “köszönhető”. A közeljövő pedig, amikorra a problémák csúcsosodását jósolják, már a gyermekeinkre kopogtat.
