Zenés emlékmorzsák karantén idején
Egy gondterhelt, könnyel telt nap után, talán kicsit unottan-fásultan ültem le a képernyő elé, amikor rákattintottam a Met aznapi kínálatára, Rossini A sevillai borbély című vígoperájára. Azt hiszem, két perc sem telhetett el, amikor Rossini könnyed, „habos”, játékos-humoros nyitányának fülbemászó dallamai egy más világba, operettesen szólva a „mosoly országába” röpítettek. Egyszeriben megszűnt bennem az egész napi szorongás, és átadtam magam a gondűző, komikus, jó humorú, nevettető jelenetektől sugárzó vígopera varázsának.
Bár nem szoktam produkciókat összehasonlítani – mivel minden előadást egyedinek tekintek –, de amint Maurizio Benini profi vezényletével a csillogó színekben ragyogó zseniális nyitányt hallgattam, önkéntelenül a Solti György által vezényelt, szívem mélyén őrzött Rossini-nyitányok emléke „ugrott be”. Csak egy röpke pillanat műve volt, hiszen mindaz, ami következett, a tökéletesség tökéletességével nyűgözött le éjjel három óráig.
Bartlett Sher szellemes rendezésében minden természetesen pergett. A díszlet- és kosztümtervezővel karöltve, kevés eszközzel is sikerült odavarázsolnia – ahogyan Figaro áriájában is elhangzik – a „minden lehetséges színű, a legjobb minőségű, modern vonalú parókákkal”, vásári portékákkal, csecsebecsékkel megrakott 15. számmal ellátott „vándorszekér üzletet”, a gyümölcstől roskadozó narancsfákat, a téren átsétáló szamarat, üvegben-pohárban az elmaradhatatlan vörösbort, mindazt a szimbólumot, amivel egy percre sem feled(het)ted, hogy a számtalan komikus pillanatot tartalmazó szerelmi bonyodalom Sevillában történik.
Üdítő, és roppant szórakoztató az opera minden pillanata, de nem ám az előadóknak! Rossini ugyanis nem bánt kesztyűs kézzel az énekesekkel, hiszen vígoperájában egyetlen olyan pillanat sem volt, amelyben a vidám-nevetős „játékba” bújtatva, a díszítések sokaságától ékes tűzijáték-sziporkájú áriákban, ne a legkomolyabb művészi bravúr ragyogott volna.
Juan Diego Flórez egy előbbi este még Donizetti Az ezred lánya Toniójaként énekelte ki a kilenc magas „C”-t, most szórakoztató színészi alakításával összhangban, tökéletes technikájú, sűrűn díszített virtuóz áriáival – az időnként Lindorónak álcázott – Almaviva grófként ejtett ámulatba. Az már csak hab volt a tortán, hogy a sok szellemes-humoros bonyodalom után, a második felvonásban már boldog férjként, közel 10 perces, melizmákkal gazdagon díszített, mégis a legnagyobb könynyedséggel énekelt Cessa di più resistere áriáját, több mint egyperces üdvrivalgással kísért taps követte. Nem csoda, hogy az Almaviva grófként óriási sikert aratott Juan Diego Flórezt azóta a Rossini-áriák királyaként emlegetik.
Figaro, a furfangos sevillai borbély szerepében, az előző esték kiváló Wagner-szereplőjeként megismert Peter Matteit hallhattuk/láthattuk. Wagner Tannhäuserjében a dalnok Wolfram szerepében drámai erejéről győzött meg, Figaróként játékos kedvű komikus figurát alakított, aki a legnehezebb áriákat, köztük a népszerű, operagálákon is sokszor elhangzó Largo al factotum della cittàt is természetes könnyedséggel, bámulatos virtuozitással, mondhatni a „kisujjából rázta ki.”
Joyce DiDonato ezen az estén, ahogy mondani szokás, a „játék” kedvéért mindent beleadott. Rosina szerepében végig mosollyal az arcán üde, elragadó jelenség, igen szerethető figura, akinek csodálatos hangja és színpadi játéka mindvégig teljes összhangban varázsolta el a közönséget, engem pedig teljes mértékben. Különösen tetszett a közönség által is üdvrivalgással fogadott, a szerelem győzelméről szóló Una voce poco fa örömtől, tüzes szenvedélytől izzó virtuóz áriája.
A tökéletes énekes produkciókból kiemelném John Del Carlo (Doktor Bartolo) nagyszerű alakítását, akinek bámulatos virtuozitása mellett ragyogó komikus pillanatokat köszönhettünk, valamint John Relya (Don Basilio) színészi rátermettségét, különös tekintettel a szenvedéllyel megszólaltatott, ravasz tervvel kidolgozott La calunnia è un venticello rágalomáriában és az epizódszerepekben is csúcsteljesítményt nyújtó Claudia Waite (Berta, Rosina nevelőnője) nagyszerű alakítását. Élménypillanatként említeném még az első felvonás végén a kórussal feldúsított szextettet (Joyce DiDonato, Juan Diego Flórez, Peter Mattei, John Del Carlo, John Relyea, Claudia Waite), amely tüzes tempójú énektechnikai „maratonként” hozta lázba a közönséget, valamint Flórez–DiDonato–Mattei, melizmáktól ékes Ah! Qual colpo inaspettato ezerszínű virtuóz tercettjét a fináléban.
Rossini tűzijáték-sziporkái, A sevillai borbély szerelmes bonyodalmainak cseles-mulatságos, szórakoztató zenés története a karantén magányában töltött estémet a tökéletes szépség örömével, vidámsággal árasztotta el.
(Borítókép: A sevillai borbély – Peter Mattei, Joyce DiDonato és Juan Diego Flórez. Fotók forrása: operanews.com)
