Csak futóknak
Berlinben nincsen markáns szag, itt több aroma keveredik. A központ többek közt a turisták, az ágról szakadtak és a fiatalok találkahelye. Nem szép: szürke, rideg és piszkos. Még a padokra sem ül szívesen a polgárság, mintha hőségtől kitágult pórusokba is bebújna a kosz. A nyárspolgár egyenesen kerüli a Mitte-t, a város közepét – viszolyog tőle.
A társaság színes: tizenéves lányok, akik egyenruha gyanánt nagyon rövid, magas derekú nadrágban sétálgatnak bevásárló zacskókkal, fiatal srácok majóban cigarettával, a több évtizedes, alkohol és drog nyomait arcukon viselő otthontalanok, de akad itt menekült is, aki prémiumkategóriás kínai telefont bontogat, jól és kevésbé jól öltözött ember, utcai árus. Első ránézésre ők nemrég érkezhettek Németországba. Kerülnek itt zenészek, csencselők, akik csak picit viszik jobban, mint a koldusok és a junkie-k, ők konkrétan megdolgoznak az alamizsnáért.
A figyelem egy faiatalemberre irányul. Izmos, egy farmernadrág van rajta csak, mezítláb áll. Rocsksztár is lehetne, de minden jel szerint alamizsnából él ő is. A téren szökőkútegyüttes áll, tizenhat-tizenhét oszlop, a tetejük rombusz alakban kiszélesedik, onnan csorog alá a víz. Tavirózsát formáz a Brunnen der Völkörfreundschaft, azaz a Nemzetiségek közti barátság kútja. Először a srác alkata tűnik fel: a göndör haj, az arabosan szikár arcvonások, távolról is csillogó szem. A frizuráját mintha hatra fésülve hordaná: kezeit magyarázóan tartja, kezében valamit szorongat.
Rocksztár is lehetne, de nem mikrofont markol, hanem egy törött üveg nyakát. A famrere szára belelóg a szökőkút vizébe – éppen a legmagasabbikon áll, azon, amelyik fél méterrel kiemelkedik az együttesből. Teste belefeszül, ahogy csapdába esett vadálltként keresi a helyét a négyzetméternyi vízben. Miben kapaszkodhat a lélek ilyen állapotban? Arra számítok, hogy megszólal, hogy kiengedi a hangját, hogy ránkénekli a bánatát, kiordítja a dühét, úgy fog énekelni, hangosan, mélyről feltörően, mint Freddie, mint Kurt, mint Joe, mint Amy...
Rocsksztár is lehetne, hiszen a rendőrség száz méteres körzetben zárta le a teret, mint akkor, amikor nagy nevek érkeznek Amerikából. A villogók kék fénye még úgy is sérti a szemet, hogy a környező épületek üvegfelületéről verődik vissza. A tömeg áll, mint egy koncerten: telefonok a kézben, készülnek a képek, postolnak facere, instára, twitterre. A férfi nyaka véres. Távolról is látom, hogy a rendőrséghez beszél, kiabál, az üveget, mondanivalóját nyomatékosítandó, a nyakához szorítja.
Rocksztár is lehetne, de egyike azon nyomorultaknak, akik elég kétségbeesettek ahhoz, hogy öngyilkossággal fenyegetőzzenek. Az emberek nem tudnak reagálni egy ilyen helyzetre. Én sem. Nem akarom végignézni, ahogy felvágja a tulajdon ütőerét. Elhagyom a helyszínt, magamban kifordított imasort hümmögök: mindennapi közönyünket add meg nékünk.
***
Epilógus
Másnap az egyik gyanús hírblog néhány szóban összegezi a történteket. „Egyiptomi származású férfi az alexanderplatzi szökőkúton állva öngyilkossággal fenyegetőzött. A rendőrségi intézkedés idejére lezárták a tér egy részét. A férfi másfél óra után önként mászott le a szökőkútról.” Pillanatnyilag Németország elutasít minden egyiptomi menedékkérőt, még azt is, aki a Nemzetek közti barátság kutján állva öngyilkossággal tiltakozik a diktatórikus Egyiptomba történő, biztos kivégzést jelentő hazatoloncolás ellen.
(2016, szeptember 14. - Berlin)
