Egyesek az 1996-os pillanatot, Emil Constantinescu győzelmét idézték fel, ami azért enyhe túlzás, mivel teljesen különböző történelmi kontextusban került sor a két választásra. Most a szélsőségességtől és nacionalizmustól való félelmet, ijedtséget sikerült átfordítani olyan pozitív társadalmi közhangulattá, ami azért távolról se hatja át annyira mélyen a társadalmat, mint a kilencvenes évek derekán tapasztalt kegyelmi állapot. És most nem a vesztesekről beszélek, hiszen ne felejtsük, hogy az ország csaknem fele kudarcként élte meg a május eleji voksolást. A kilencvenes évek derekán is így történt, hiszen Iliescu tábora is még népes volt. De a győztesek körében valóban kegyelmi állapottal ért fel Emil Constantinescu akkori győzelme, hiszen akkor csillant fel először az a remény, hogy Románia valamikor részévé válhat a nyugati világ politikai és katonai struktúráinak.
Dan táborának egyes rétegeiben most is eufórikus hangulat uralkodik, ami azért jó, mert politikai esemény már hosszú évtizedek óta nem váltott ki ilyen örömöt. Sokan azt gondoltuk, hogy már nem is fog, de a hatalmas ijedtség hatására - amit George Simion esetleges győzelme okozott - most önfeledten lehet örülni a választási sikernek, amire hosszabb távon építeni is lehetne. Fontos lenne, hogy a pártok egy kicsit szembenézzenek magukkal, akárcsak a mélyállam, és belássák, hogy az elmúlt évek kontraszelekciója nem vezet sehova. A politikai tér, a közélet kiüresedése azt eredményezte, hogy az elmúlt nyolc évben hét olyan miniszterelnöke volt az országnak - nem számolva az ideiglenes kormányfőket -, akiket jobb helyeken még egy minisztériumba se alkalmaztak volna. Ez főleg a két nagy párt sara, a szociáldemokratáké és a liberálisoké. Mindez elvezetett a társadalom radikalizálódásához.
Mindenütt azt tapasztalni, hogy az emberek annyira csalódottak a közéletben, hogy nem hisznek már a közösségi építkezésben, a közpolitikákban, a közjóban. Úgy gondolják, hogy aki nekivág egy közösségi projektnek, aki valamit tenni akar egy közösségért, javítani szeretne a helyzetén, annak minden bizonnyal valamilyen rejtett, önös, egyéni érdeke van. Valószínű, hogy sok ilyen példával találkoztak az emberek, és emiatt alakult ki ez a közfelfogás, de azért vannak mindenütt kivételek, és az elmúlt évtizedekben megvalósult számos projekt azt bizonyítja, hogy építkezni mindig lehet, hol könnyebben, hol nehezebben. Fontos lenne, hogy ezt a hitet ne veszítse el a román társadalom, és Dan győzelme megerősítheti ezt a reményt, miszerint építkezni lehet társadalomként is, nem csak egyénileg.
Nagy szükség van arra, hogy minél több mikroközösség és régió feléledjen és kezdjen hinni abban, hogy a jól elvégzett közös munkának mindig megvan a hozadéka, hiszen csak az alapos és becsületes munka hozhatja meg az anyagi sikerek mellett azt a társadalmi megbecsülést és egyéni elégtételt, ami hosszú távon kitartást eredményezhet a közösségért dolgozókban. Fontos lenne, hogy a pozitív példák elterjedjenek és minél többen bátorságot kapjanak arra, hogy kilépjenek az egyéni boldogulás szűk útjáról és visszafordítsák energiájukat, tudásukat a körülöttük levő szakmai, egyházi, oktatási, civil, sport stb. közösségekbe.
Ezt a hitet azonban könnyű aláásni, és félő, hogy leghamarabb éppen azok fogják megtenni, akiknek éppen meg kellene erősíteniük: a pártoknak, a politikusoknak, a köréjük szerveződő gazdasági és egyéb érdekcsoportoknak. Nagyon szeretném hinni azt, hogy ez utóbbiak belátták, hogy a dolgok nem folytatódhatnak úgy, ahogyan az elmúlt bő egy évtizedben történtek. Hozzáértő, felelős kormányzásra van szükség ahhoz, hogy megállítható legyen a társadalom radikalizálódása. Különben Dan győzelme fabatkát sem ér. Nem vagyok híve a fatalizmusnak, de valóban könnyű azt mondani, hogy ő is ugyanúgy fog járni, mint Constantinescu, aki könnyen feladta a küzdelmet a rendszerrel és valósággal elmenekült a második mandátum elől. Remélhetőleg Nicușor Dant keményebb fából faragták, és az új elnöknek sikerülni fog szót értenie a pártokkal. A jó, racionális és tartós kormányzásra most akkora szükség van, mint a tiszta levegőre, mert csak így lehet kievickélni a felhalmozódott válságokból. Időbe fog telni, és fájni fog, hiszen megszorító intézkedések, adóemelések és jövedelembefagyasztás nélkül mindez aligha fog sikerülni. Hogy mennyire lesz fájdalmas, azt még nem lehet tudni, ez az új kormány nagy feladata lesz, hogy úgy adagolja a fájdalmat és úgy hajtsa végre a műtétet, hogy lehetőleg senki ne haljon bele.
Nagyon világos érvelésre, magyarázatokra lesz szükség, ezért fontos, hogy olyan minisztereket és vezetőket nevezzenek ki, akik el is tudják magyarázni, hogy mit, miért kell tenni, mennyi ideig tart, és főleg azt, hogy hova kell eljutni ezáltal. Amint a közelmúlt bebizonyította, ezt nem fogják tudni elvégezni iohannisok, ciucák és társaik. Ennek ellenére nem megoldhatatlan feladat. Ha sikerülni fog, akkor talán még a kilencvenes évek közepének reményei újból felélednek azokban a nemzedékekben is, akik életkoruk miatt akkor nem tapasztalhatták meg. A felelősség hatalmas, a tét úgyszintén. Bízzunk benne, hogy nem fojtja meg senki ezt a reményt az elkövetkező hetekben.
